Nyomornegyedből a világszínpadig
Egy elszánt közgazdász 1975-ben azzal az elgondolással állt elő, hogy az ingyenes, magas színvonalú komolyzenei oktatás a szegények legszegényebbjei számára kedvezően befolyásolhatja jövőjüket, kiemelheti őket a nyomor szorításából és legjobbjaikat a világ nagy színpadaira is eljuttathatja.
Egy meleg trópusi este és egy jól kondicionált hangversenyterem: a választási megfigyelők hivatalosak a venezuelai zeneoktatási rendszer neveltjeinek koncertjére: egy egész szimfonikus zenekar, ma már huszonévesekből.
A hatalmas, modern hangversenyteremben ezen az estén nem csak a hangszert megszólaltató fiatalok, hanem egy láthatóan nagy tiszteletnek és tekintélynek örvendő törékeny, apró termetű idős úr is jelen van. A színházterem bejáratától az első sorban lévő ülőhelyéig majd fél óra alatt jut el: minden pillanatban megállítják egy fotó kedvéért, egy jókívánságért, egy kézfogásért. Ő José Antonio Abreu (foto) – aki hitt abban, hogy a zenével legyőzhető a társadalmi hátrány, megváltoztatható az élet, megalkotható a jövő – és igaza lett.
Ez az elszánt venezuelai közgazdász 1975-ben azzal az elgondolással állt elő, hogy az ingyenes, magas színvonalú komolyzenei oktatás a szegények legszegényebbjei számára kedvezően befolyásolhatja jövőjüket, kiemelheti őket a nyomor szorításából és legjobbjaikat a világ nagy színpadaira is eljuttathatja. Azóta a városokat övező báriókból több, mint kétmillió venezuelai gyermek kapott kezébe hangszert és lehetőséget egy más, jobb életre. A fiatalok ugyanis nem csak zenészek lettek, hanem ügyvédek, tanárok, orvosok vagy köztisztviselők – életpályák, amelyek a hegyoldalra felkapaszkodott kunyhókból elérhetetlenek.
A cikk a
latimoport.hu-n folytatódik.
