Neonok az Ifben

Aztán egyszer csak azon veszi észre magát, hogy szisztematikus gyűjtésbe kezd. Nekiáll, és bejárja, mondjuk, a József- és Ferencvárost, meg kicsit még a Belvárost is, és mire észbe kap, azt látja, hogy többkiállításnyi anyaga gyűlt össze a neonokból. Megmutatja hát nekünk, többieknek is – most épp a Ráday utcai Ifben.

A neon veszélyes dolog. Nemcsak fizikailag (az elektromos kisülésekről, a különféle gázokról, az alacsony tornyomásról és a fénycsövek különbözőségről szóló nagy ívű tudományos dolgozattól most megkímélném önöket és főleg magamat, annyit jegyeznék meg csak nyomatékkal, hogy az igazi neon az vörös, a többiek nem is neonok, csak mi hebehurgyán annak hívjuk őket), hanem emberileg.

A neon egyszerre információ, dísz és műtárgy, sőt a mi esetünkben história is egyben. Az elhagyott pesti neonokból rekonstruálható az elmúlt hetven év ipar-és kereskedelemtörténete, a hazai presszókultúra vertikuma és fejlesztésének feladatai – ahogy a régi kádernyelvben mondották: jelzem, a hatvanas évek városi neonizációjára igazi párthatározat született, tudták? –, sőt rekonstruálható az egész privatizáció is, minden következményével.

Nyíri Zsolt tudja, hogy az időt nem lehet visszaforgatni. De megőrizni a szívünkben, azt lehet. Ezt teszi ő, alázattal és odaadással és minden tőle telhető eszközzel. Nemcsak az elhagyott, pusztuló neonokat dokumentálja tehát, hanem a hűlt helyüket is. Figyeli, mi történt velük, végigkíséri sorsukat, a szó szoros értelmében örökbe fogadja őket.

Ha igazi posztmodern esztéta lennék, ragyogó elméleteket tudnék építeni önöknek a hiány művészetéről. Hogy mi következik a semmi ábrázolásából – abból, hogy a kép csak egy hajdani állapotra utal, üresen, fájóan, szívszorítóan.

De minthogy semmilyen esztéta nem vagyok, csak egy pesti polgár, aki maga is szereti, kutatja, dokumentálja ezt a várost, az előbbi lehetőségtől most eltekintenék. És egyszerűen megköszönném Nyíri Zsoltnak, amit a fotográfia eszközeivel értünk tett.