Nemet mondott Klimtnek a világ első divatdiktátora
A 20. század fordulóján Bécsben könnyű volt jó társaságba keveredni. Ott festett Klimt, Schiele és Kokoschka, ott virult a szecesszió meg a Bécsi Műhelynek nevezett iparművészeti kezdeményezés, ott épített Otto Wagner és Josef Hoffmann, ott zenélt Mahler, Berg, Schönberg, Webern, ott drámázott Schnitzler, ott írta műveit Werfel, ott búvárolta a lelkeket Freud, minden titkok tudója. A sok értelmiségi, művész akár restellhette is, hogy műveletlen trónörökösük, Ferenc Ferdinánd azzal hencegett: nem olvas könyvet, nem jár színházba, viszont majd negyedmillió állatot ölt meg vadászatain. (Lehet, hogy Gavrilo Princip csak a bosszú eszköze volt?)
Emilie Flöge két leánytestvérével exkluzív divatszabóságot működtetett a Mariahilfer Strasse elején, szellemiségében a modern kézműves világot reprezentálva. Divatba hozta a fűző és abroncsszoknya nélküli reformruhát. A szabásznő mellett ott állt a szecesszió vezéralakja, maga Klimt. Hogy mennyire közel, az kétértelmű. A festő hírhedett bajnoka volt Vénusz csatatereinek, a pletyka tizennégy zabigyerekéről beszélt (holott legfeljebb négy-öt volt), mindenesetre Emilie nem akart beállni a sorba. (Illetve kiállt belőle.) Feltételezte: a barátság tartósabb lehet, mint a szerelem. Ám bizonyos emblematikus festményeken a bécsiek mégis Emilie arcát fedezték fel. (Például A csók főszereplője.)
Hogy ki hatott inkább a másikra serkentőleg, nehezen eldönthető ma már. Klimt 1918-ban meghalt, a divatszalon még vegetált egy jó darabig. A kuncsaftok elfogytak az Anschluss után, a Bécsi Műhely szellemében készült míves berendezésért nem adott egy fillért sem a Dorotheum, mondván: a zsidó ízlésre nincs már kereslet náci időkben.
(Margret Greiner: Klimt múzsája. Az első divatdiktátor. Emilie Flöge élettörténete. Fordította: N. Kiss Zsuzsa. Európa Kiadó.)
