Nemes Jeles László berobbant a cannes-i fesztiválon

Talán törvényszerű, hogy az európai történelem és Magyarország legnagyobb 20. századi tragédiájáról teljesen újszerű módon forgatott filmet egy Franciaországban felnőtt fiatal magyar filmrendező készítette el. Ahogy számos interjúban elmondta, Nemes személyesen érintett, családja egy részét Auschwitzban pusztították el, s jóllehet, a holokauszt állandó téma volt otthon, sokáig kereste a kapcsolódási pontokat a megértéshez és a feldolgozáshoz.

A holokauszt művészi ábrázolásának kockázatairól Franciaországban évtizedek óta folyó vitát a rendező jól ismeri, filmjével nem egyszerűen tiszteletben tartja azt, hanem felül is emelkedik rajta azzal, hogy Erdély Mátyás operatőrrel együtt olyan képi világot hozott létre, amelyben nem mutatják meg azt, amit lehetetlen megmutatni.

A 4:3-asra szűkített képaránnyal egy zárt, perspektívátlan és kiszámíthatatlan világot idéz meg a rendező. A film egy homályos képpel kezdődik, amelybe hirtelen belép Saul (Röhrig Géza), a Sonderkommando Ungvárról deportált egyik magyar tagja. A kamera ettől kedve csak őt követi, általában hátulról, s a néző az ő szemszögéből fedezi fel a környezetet, az óraműpontossággal működő halálgyárat. Szemtanúként látjuk, ahogy a főhős tiszteleg a náciknak, szótlanul tereli az embereket, segít nekik levetkőzni, betereli őket a gázkamrába, rájuk zárja az ajtót, majd kiüresedett tekintettel hallgatja a fülsiketítő halálsikolyokat és dörömböléseket. A Saul fia ott kezdődik, ahol más holokausztfilmek véget érnek: a megsemmisítésnél.

A korábbi holokausztfilmekhez képest a Saul fia egyedi filmes megoldása elsősorban abban rejlik, hogy nem az áldozatok egyedi szenvedésére helyezi a hangsúlyt, hanem a pusztítást szolgáló tökéletes és kísérteties gépezet szenvtelenségének és minden apró részletének bemutatásával világít rá a zsidók tömeges elpusztításának felfoghatatlan abszurditásra és mély fájdalmára. Mindebben óriási szerep jut a hanghatásoknak, amelyek Zányi Tamás munkáját dicsérik, s amelyeknek révén a film egy pillanatra sem engedi el a nézőt, a képzelőerejében hívja életre azt, amit nem lehet megmutatni.

Ebben a bizonytalan, csak a pillanatnyi túlélésre koncentráló hangulatban követ végig a néző egy Antigoné-történetet. Saul tragikus görög hősként próbál meg eltemetni egy elgázosított fiút, akiben a fiát véli felismerni, s ezzel veszélybe sodorja a többi sonderkommandóst, akik életékükért küzdve, 1944 nyarán lázadást készítenek elő. A végig élet és halál között, másfél nap alatt játszódó történet arra az alapvető kérdésre keresi a választ, hogy mi tesz valójában minket emberré. A túlélésért küzdő lázadók és a halála előtt még egy utolsó emberi cselekedet véghezvitelére vágyó Saul közötti morális meghasonlásban a rendező nem ad megnyugtató választ, bizonytalanságban hagyja a nézőt.

A hatás óriási. A filmet már a sajtóvetítésen és a másnapi díszbemutatón is nagyon jól fogadta a közönség, amióta pedig az első kritikák az egekbe emelték, az ismétlő vetítések előtt kígyózó sorok várakoznak, a termek már egy órával a kezdés előtt megtelnek. A fesztiválpalota folyosóin idén a két nagy téma: a korábbi Arany Pálma-díjas Gus Van Sant hatalmas bukása és a magyar reveláció.

Sokan egyből a fődíjat adnák Nemes első filmjének vagy legalább Röhrig Gézának a legjobb férfi alakítás díját. De talán nem is az a lényeg, hogy kap-e és ha igen, milyen díjat a Saul fia, illetve hogy eséllyel indulhat-e majd az észak-amerikai forgalmazási jogokat megvásárló Sony jóvoltából a következő Oscar-gálán. Hanem az, hogy a rendszerváltás óta először nem egy kelet-európai érdekességként vagy különlegességként ír a világsajtó egy magyar filmről. Hanem egyenrangú, mindenkihez érvényes, egyetemes módon megszólaló, eredeti alkotásként kezeli. Ez pedig filmtörténeti esemény. Nemes Jeles László berobbant.