Nem von bűvkörébe a Budapest Noir – talán mert nincs neki

Fanyar film. A lelke hiányzik. Az a mágia, amely más nézőtereken hatása alá von bennünket, megbénít vagy felajz, kíváncsivá tesz, nyugtalanná, érdeklődővé, feszültté. Bekapcsol – Kosztolányi szavával – a feltranszformált életbe. Ahol minden kameraállásnak, vágásnak, megvilágításnak tétje van. Erkölcse.

A Budapest noir, ez a magyar krimi nem von be a bűvkörébe. Talán mert nincs neki. Szereplői jönnek-mennek, egyik helyzetből a másikba esnek, de nem tudnak kiteljesedni, nem érezzük őket élőnek, hitelesnek, sem szenvedőnek, sem győztesnek. Kevéssé ismerjük őket. Az eszközök, amelyekkel közvetítenék az ő belső világukat, külsődlegesek. Feszültség: egy nagy slukk. Odvasabb feszültség: két nagy slukk. Vagy három, ha nagyban játszunk. „Egy kis cigaretta, valódi, finom?” Talán. Ám ennyi csikk egyszerre: alkotói lustaságról vagy alakteremtő impotenciáról árulkodik. Egy „hamvadó cigarettavég” egyszer elmegy, de minden jelenetben? Pótszer csak a valódi, munkaigényes ábrázolás helyett. (Érted, ugye? Feszült vagyok, hát rágyújtok. S oda-vissza: ha rágyújtok, ez annak a jele, hogy feszült vagyok. Nesze neked, árnyalatokból építkező dramaturgia!) Több a csikk, mint a cikk, pedig mégiscsak egy újságíróról szólna a mese. A vászon csicsog a nikotintól.

A történet érzelmi világa is meglehetősen korlátos. Noha életről/halálról látunk képeket, főszereplőnk, Gordon Zsigmond, Az Est lapok bűnügyi riportere meglehetősen fád férfi. Vagyis itt sem elég csak beszélni az érzelmekről, ki is kell tudni mutatni. A „falra vetített élet”, amint Molnár Ferenc mondta, többet elbírna, mint amennyit ebben a darabban rábíztak.

Kondor Vilmos nagysikerű regényéből laposkás képeskönyv lett, fiaskó, jó néhány jeles színészünk elcsábítása és helyben járatása árán.

(Budapest noir, rendezte Gárdos Éva.)