Nem vagyok hajlandó félni

– Mondta egyszer: amikor átfedés van saját élete és a formált karakter története között, akkor súlyos sorsú színpadi hősöket is képes szinte „kisujjból kirázni”. A Találkozás Zichy grófnőjével érez sorsközösséget?

– Ez nem kisujjból megoldható szerep. Átfedést csak a kényszerű szenvedés kapcsán találni. A történelmi korról nem volt közvetlen tudásom. A felkészülés során a Terror Házába is elmentünk a színházi csapattal. A közelében lakom, nem véletlen, hogy eddig nem jártam ott. Hiszen józan ésszel saját bajaim emlékét is próbálom eltartani magamtól, csak egy-egy szerep kapcsán „használok” belőlük valamennyit. Zichy grófnő, illetve a korszak, amelyben az életét élte: egyik sem hétköznapi. A darab címében is ott szerepel műfaji megjelölésként: tragédia szünet nélkül. Annyi biztos: már csak azért sem volt egyszerű próbafolyamat, mert nagyon megvisel bármiféle erőszak vagy olyan törekvés, amely az ember szabadságát korlátozza. A Találkozás története olykor nagyon „magába húzott”. Persze az is igaz: a színmű sokrétű. Kirajzolódik benne egy gyönyörű szerelmi történet is, amelynek mentén el lehet gondolkodni, miként tudja valaki háborúban, bármely végletekig kiélezett helyzetben megőrizni a méltóságát.

– Hétköznapi borzalmak mennyire képesek magukba húzni? Pár héttel vagyunk a párizsi terrortámadások után.

– Mélyen átérzem az érintettek fájdalmát, de nem vagyok hajlandó félni. Ez nem csupán elméleti, eszmei alapállás. Transzplantációra váró gyerekek mellett is azt tanultam: az élet elvesztésének lehetősége nem befolyásolhatja az életben megtalálható örömeinket. A Találkozás – egyebek mellett – azért is volt komoly feladat, mert életem kiegyensúlyozott szakaszában talált meg a szerep. Olyan kérdéseket karistolt bennem – küzdelemről, túlélésről –, amelyeken valójában már túl vagyok.

– Két vesetranszplantáción esett át. Végletes helyzetek.

– Az ember először kétségbeesik, dühös: miért pont én? Aztán látja: nincs egyedül a bajban. Pár éves gyerekek is érintettek. Van, akinek még nálam is súlyosabb az állapota. Lehet, alkati kérdés, de mindez engem oda vezetett, hogy rájöttem: nincs okom panaszkodni. Nekem van egy csodálatos szakmám is, amelyben visszaigazolódik: szükség van rám, élnem kell.

– Második transzplantációja után tragikus körülmények között vesztette el az édesanyját. Okkal lehetett volna beleroppanni.

– Első reakcióként akkor is előtörtek a sehová sem vezető kérdések: miért pont ő, miért pont így? A korábban elhunyt édesapám katonatiszt volt, katonai lakótelepen nőttem fel, édesanyám élete végéig ott lakott. Lomtalanítás volt náluk, amikor egy délelőtt édesanyám lement sétálni az utcára, és egy véletlenül kirobbanó katonai jelzőrakéta eltalálta. Szörnyen hangzik, de tény: a hasában robbant fel. Sérülése súlya miatt az is alig magyarázható: miként élhetett még két hétig? Velem még tudott beszélni. Erős volt az akarata. Sokat örökölhettem abból.

– Sokan azért fordulnak transzcendens, ezoterikus irányba, mert onnan várják sebeik, félelmeik csillapítását. Felsőbb erők védelmét keresik. Ismerős stáció?

– Az ember kínjában mindent megpróbál. Pillanatokra lehet hinni az olyasmiben, de a realitás mindig mást mutat. A betegségem miatt majdnem az életem ment rá, amikor hinni kezdtem a természetgyógyászatban, hókuszpókuszokban. Az életemet az orvostudománynak köszönhetem. Aki másra esküszik, azt – már elnézést – csalónak tartom. Hirtelen megtérések, misztikumba fordulás: számomra egyenlő a homokba dugott fejekkel. Önmagadért önmagad teheted a legtöbbet. Már azzal is, hogy mersz helyes irányba fordulni.

– Dühíti, ha valaki ragaszkodik a láthatatlan dimenziókhoz?

– Nem vetem meg, nem is próbálom agitálni. Ha pedig engem akarnak téríteni, az elől kitérek.

– Ön szerint létünk egymenetes „játék”?

– Hát persze. Attól gyönyörű, az adja az értékét. Amikor vesebeteg gyerekek között vagyok, mindig azt figyelem, mikor jön könnyebb, szebb szakasz a létezésükben. Vannak, akik nem gyógyulnak meg. De még úgy sem tudom elfogadni azt a gondolkodást: szegények így jártak, majd egy másik dimenzióban kárpótláshoz jutnak. Itt kell megkapniuk minden lehetőséget az általuk talán csak pillanatokra átélhető boldogságra.

– Készített előadást javítóintézeti lányokkal, volt részese autista gyerekekkel létrehozott projektnek. Tőlük tudott tanulni valamit?

– A lányok is arra mutattak példát: miként lehet egy különleges helyzetet elfogadni. Őket mondták bűnösnek, de valójában az őket jogsértésbe kényszerítő felnőttek vétkei miatt kerültek olyan helyzetbe, ahol korlátozták szabadságukat. Loptak, mert éheztek vagy nélkülözött a testvérük. Vétkeztek, mert nem kaptak törődést. Sok tanultam körükben a társadalom visszásságairól. Történeteikből mindenekelőtt azt: minden ember jónak születik. Az autisták pedig arra ébresztettek rá: a belső figyelem, a külvilág kizárásának képessége annak az embernek is hasznára lehet, akit nem különleges állapota késztet rá.

– Férjével, Tóth József képzőművésszel az egész falut megmozgató színielőadásokat szoktak nyaranta létrehozni Becsvölgyén, ahol a nyaralójuk van. Puszta játék, vagy van mögöttes tartalma is a dolognak?

– Betegségem miatt nem lehetett gyerekem. Annak is része van abban, hogy szeretem magam körül a jókedvű nyüzsgést. És persze jó látni, ahogy egy-egy általam is generált helyzetben erősödnek az emberek közötti kapcsolatok.

– Szolidáris késztetése genetikus, vagy a tragikus szituációk alakították?

– Genetikus lehet, meg otthon is ezt láttam. Édesapám, édesanyám mindig mindenkinek segítettek. Nálunk mindig laktak „menekültek”: Romániából kiszakadók vagy akár vietnami katonák. Pedig katona apám, műszaki rajzoló anyám nem voltak jómódúak. Amijük volt, megosztották azzal, aki rászorult. Nem kérdés a miért.

– Mit tesz, amikor a szakmájában is tapintható eszement megosztottság feszültségeket generál? Befelé figyel?

– Igen. Abban az ügyben képtelen vagyok más kollégákhoz hasonló szószoló lenni. Tudom, az alkotó emberek sokasága is nyomorult helyzeteket él meg. Látom, miként veszíti értékét nálunk a kultúra, amely élhetőbbé tehetné a világunkat.

– Színészként a Vígszínház két évtized után is azilum?

– Imádom. Nagyon ritkán izgat már egy esetleges „sufni” produkció. Mert utolérhetetlen érzés, amikor esténként ezerkétszáz ember tapsol a Víg nézőterén. Rendszeres katarzis, nem adnám semmiért. Lehet, benne van ebben a színész önzése is. Ennyi talán vállalható.0