„.....nem középiskolás fokon taní-tani”

Pályája elején értelmi fogyatékos gyerekekkel foglalkozott, nagy szeretettel. Később az egészségfejlesztés, megőrzés, a prevenció egyik élharcosa lett, közigazgatási vezetőként is. Aztán – egy merész váltással – otthagyta a mások által irigyelt és vágyott magas posztot, és a magánzás bizonytalan talajára lépett. Újabb és újabb diplomákat szerzett, miközben szakképzett virágkötő, és egész életében táncolt.

Gyerekkorában az édesanyjával a konyhában főzés közben, miközben a gasztronómiának is mestere lett. Fred Astaire és Gingers Rogers voltak a példaképei. És ne feledkezzünk meg a hölgyek áhított ékszeréről, a gyémántokról sem, amelyeknek közben szintén szakértője lett.

Élettánc-tanár

– A kisgyermekként vágyott költöző madár-lét annyiban igaz lett, hogy értékes pályák között „röpdöstél” szép eredményeket hagyván magad mögött. Gondoltad volna, hogy ilyen váltásokkal teli lesz az életed?

– Nem. Annyira nem, hogy ezt egy máig őrzött emlék is bizonyítja. Másodikosok voltunk, amikor a tanító nénink iratott velünk egy fogalmazást, amit nemrégen újra elolvastam. Az egy statikus, nyugodt, kiegyensúlyozott életről szól egy iskolában, biológiát és oroszt tanítva, ahol nem én változtatok, hanem a gyerekek cserélődnek, őt hozzák a változást. Aztán az élet nem így hozta....

– Állandóságot kerestél, miközben ebből egy nagyon sokszínű pálya kerekedett ki. A névjegyedre mit írnál ki, ami a legjobban fedi a valóságot?

– Vannak diplomáim, amelyek természetesen szakmákat jelölnek. Írhatnám azt, hogy nevelésszociológus, pszichopedagógus, egészségfejlesztési menedzser, vagy szakoktató...

– ... és coach, hogy ezt a divatos szakmát ki ne felejtsük, hisz első saját rendelődet, a Life Balance-ot éppen e tevékenységre alapítottad. Az állandóságot az egészségügy adja, hisz ez az a terület, amely a te sokszínű munkádat keretbe foglalja.

– Ez valóban így van. Pécsett kezdődött a fogyatékos gyermekek való foglalkozással, majd egy nagyon izgalmas korszakkal folytatódott. A 80-as évek második felében járunk, amikor is az egészségügy kiemelt terület volt. „Egészséget mindenkinek 2000-re” volt a szlogenje az akkor kibontakozó egészségfejlesztési országos programnak. Nemcsak nálunk, hanem az Egészségügyi Világszervezet, a WHO sok tagállamában világszerte. Ha most végiggondolom, mindig ott voltam valami újnak a kezdetén. Fantasztikus volt úttörőnek lenni a hazai egészségfejlesztés indulásakor. Nagyszerű érzés ici-pici morzsát vállalni az egészségtudatosság kialakításának lassú, de eredményes folyamatában. A nagy, híres egészségfejlesztők nyomdokában tevékenykedni, majd évtizedeken át folytatni az általuk megkezdett munkát... Ehhez sok-sok lelkes szakember kellett, akik hangyaként építették fel mindazt, ami az akkori szép eredményeket meghozta, és amely –szomorúan látom- mennyire leépülőben van, már hosszú évek óta...

Akkor az volt a cél, hogyan maradjanak egészségesek az emberek. Illetve, ha krónikus betegségeik vannak, hogyan nyerhetik vissza az eredeti állapotukat.

– Sosem volt könnyű úttörőnek lenni. A prevenciós program elindításánál sem.

– Mint minden újításnál – kezdetben – mindenki bolondnak nézett bennünket. Nagyon furcsa szemekkel néztek ránk, hogy vajon mit akarunk mi, ami nem gyógyítás, és mellesleg, amikor itt mindenki egészséges...

– (Csak közbevetőleg mondom, hogy az akkori politika számára szegénység sem volt, testileg, pláne lelkileg sérült emberek pedig egyáltalán nem léteztek...)

– Az egészségügyi szakma éppúgy, mint az emberek nagyon idegenkedtek a prevenció szótól éppúgy, mint az életmódváltozástól. A leterhelt egészségügyi személyzetnek nem volt sem ideje, sem kapacitása, hogy erre a krónikus beteggé vált embereket megtanítsa.

– És -saját tapasztalat- a média sem volt partner, hogy a jó prevenciós program eredményes lehessen. Pedig jelentős szerepe lehetett volna részben az ismeretterjesztésben, másrészt a példaadásban.

– Ez így van. Ennek ellenére a változás megtörtént, hisz a 80-as évek végén jóval előbbre tartottunk, mint most. A következő nagy változás meggyőződésem szerint az egészség-kommunikációban várható. Az egészségügyi dolgozóknak –ha akarják, ha nem, ha belefér az idejükbe, ha nem- sokkal jobban kell tájékoztatni az embereket a saját egészségükkel kapcsolatban. Ez egy újabb úttörő munka. Ma egy kicsit megint úgy működünk, mint a 80-as évek elején, mintha az embernek nem lenne köze a saját egészségéhez. Úgy bánunk magunkkal, mint az autónkkal. Ha valami baja van, beadjuk a szervízbe, hogy ott javítsák meg. Ez a szemlélet nem tartható sokáig.

„Nem szerettem volna elveszíteni a szemem csillogását”
– Hosszú éveken át – majd’ másfél évtizedig – vezetted a nevét gyakran változtató illetékes minisztérium népegészségügyi főosztályát. Meglepő volt, amikor önként felálltál a sokak által irigyelt, és vágyott vezetői székedből. Nem volt ez divatban akkoriban (sem).

– 15 évig gyakorlatilag egy pozícióban lenni nagyon szép dolog, és persze húzhattam volna ezt egy darabig. Akkor 45 éves voltam, és arra gondoltam, ha most nem váltok, akkor –bocsássa meg mindenki, aki nagyon hosszú időt tölt el a közigazgatásban- egy idő után már nem merem elmondani a véleményemet. Ott fogok ülni az íróasztalomnál, és fontosabb lesz az a számomra, hogy kibírjam a nyugdíjig, mint az, hogy ne csináljak meg olyan dolgokat, amikkel én szakmailag nem értek egyet. Vagy, ha a megélhetésem múlna rajta, nem tenném meg.

– A dekkolás nem a te műfajod...

– Hát nem, és nem szerettem volna elveszíteni a szemem csillogását sem. Azt gondolom, hogy a kiegyensúlyozottság, a lelki béke nagyon fontos. És az csak akkor adatik meg, ha az ember nem tesz olyat, amivel maga nem ért egyet, illetve, ha olyat teremt, amire legalább egy kicsit büszke lehet. Egész életemben megengedtem magamnak azt a luxust, hogy azt csináltam, amit szerettem, és addig, amíg élveztem, amíg sikerélményt adott.

– Sokáig érlelődött benned ez a döntés?

– Nem mondanám. Arra gondoltam, hogy ezen a hegyen már elücsörögtünk jó ideig, minden bokrot, minden fűszálat ismerünk. Láttuk, ahogy nőnek, volt tél, tavasz, nyár, ősz. Akkor most lemászunk, és elindulunk egy számomra ismeretlen másik hegyre. Annak vagy feljutok a tetejére, vagy csak kirándulok egyet. Úgy véltem, ha nem sikerül, a régire még mindig felmehetek egy bizonyos szintig, hisz rengeteg tapasztalatot szereztem, amit nem kell kidobni az ablakon. Ezért 2008 decemberében lemondtam, és a fél éves felmondási időm után coach lettem, a saját vállalkozásomban kezdtem építgetni az új életemet.

– Miért pont coach? És milyen metódussal kezdtél ennek az új munkának?

– Elsősorban azért választottam ezt, hogy segítsek az embereknek. Akik hozzám fordultak, azoknak úgy magyaráztam el, mintha egy edzőterembe edzésre jönnének. Mondjuk szeretnének egy kockásabb hasat. Ezt persze megtehetnék otthon is, ám ők inkább személyi edző segítségével szeretnék azokat a bizonyos változásokat elérni. Roppant érdekes dolog megfejteni a másik ember tudatalattijában lévő megoldásokat. Egy kicsit olyan, mint a rejtvényfejtés. Vagy mint a tolmácsság. Mindenki elmondja a saját megoldását, csak nem tud úgy odafigyelni a gondolataira, hogy azt észrevegye. Ezt érzékelni, észrevenni, továbbadni neki, ez a coach feladata. Én még a neurolingvisztikai programozásban tanultam azt, hogy az agyunknak két fő része van, a tudatos, illetve a tudatallati. Megtalálni azt, ami ez utóbbiban van, annak a megfejtése, hogy hogyan akadályozzuk saját magunkat a saját céljaink elérésében, az csodálatos felfedezés. Nem tudom, hogy milyen az aranybányászat, vagy a gyöngyhalászat, de valami ilyesmi lehet... amikor segítünk rávezetni valakit a saját mélységeinek a megtalálására.

„Élethosszig tanulni”

– Ez a te mottód, noha nem feltétlenül tűzted ki célul magad elé.

– Olyannyira nem, hogy minden vizsgám előtt megfogadtam, hogy ez lesz az utolsó. Aztán nem így történt. Amikor azt mondta nekem valaki, hogy ezt így nem lehet, akkor én beültem az iskolapadba, és megtanultam. Ha az volt a válasz, hogy ezt, vagy azt a kutatást nem lehet megcsinálni, fogtam magam, megtanultam a szociológiát. Amikor azt hallottam, hogy az emberekkel nem lehet ilyen didaktikusan bánni, akkor megtanultam a pszichopedagógiát. Ez az élethosszig való tanulás egyébként nekem sosem volt teher. Nagy hasznát vettem későbbi tevékenységeimben, mint a mostaniban is.

– Ennek egyik nagyon fontos mellékszála a Czeizel Alapítvány létrehozása.

– Kifejezetten boldognak és szerencsésnek érzem magam, hogy nagyon nagytudású egészségfejlesztőktől tanulhattam a szakmát. Szilassi Anikótól, aki behozta Magyarországra a WHO prevenciós rendszerét. Czeizel doktortól, akivel a 80-as évek elején ismerkedtem meg. Sajnálattal láttam, hogy így, az élete végefelé nagyon elkeseredett. Többször mondta is, hogy az életének a fontos részei nem tudtak megvalósulni. Elgondolkodtam, hogy ezeknek én is tanúja vagyok. Ott voltam a „Felkészülés a családi életre” c. tantárgy megalkotásánál, Berend Mihállyal együtt írtuk hozzá a tanári kézikönyvet, amelyből 1989-90-ben több, mint ezer iskolában tanítottak. És sorolhatnám... Kárpáti Melinda ötlete volt, hogy hozzuk létre a „Czeizel Alapítvány az egészséges gyermekekért” nevű civil szervezetet. Az ötletadó mecénás segítségével méltóképp ápolhatjuk Czeizel Endre nemzetközi méretekben is jelentős munkásságát, gazdag életművét.

Utóirat: nem elfogultság az újságíró részéről, csupán Péterfia Éva eddigi pályájának, mentalitásának elismerése egy idézettel (már, hogy a hobbiként imádott tánchoz visszatérjünk): „Ginger Rogers mindazt tudta, amit Fred Astaire, ráadásul magassarkúban és hátrafelé..."