Nagyváradi századok
Nemrégiben mutatták be a Holocaust Múzeumban a múlt századelő nagyváradi művészeinek egy csoportját: ámulnivalóan gazdag és szívszorító kiállítás volt az, a látogató fél óra alatt végigmehetett azokon a stációkon, amelyeken egy város, egy közösség fél évszázad alatt ment végig az európai művészi színvonaltól a pusztulásig.
Most hát különös érdeklődéssel néztem meg a MODEM Kísérlet és Közösség című kiállítását, amely a nagyváradi 35-ös műhely tizenöt esztendős (1981-1995) történetét mutatja be igazán gazdag anyagon. (Nem mellesleg jegyezzük meg, hogy ottjártamkor két másik kiállítással is büszkélkedhetett a MODEM. A harmadik emeleten Koronczi Endre videóinstallációi késztetik töprengésre az embert művészet és hétköznapi közlés határterületeiről, a földszinten az istenhit mai felfogásáról és ábrázolási lehetőségeiről tudunk meg sok tanulságosat, tucatnyi kortárs művész és nem egy remek alkotás segítségével.)
A két nagyváradi kiállítás elsősorban arról győzi meg a látogatót, hogy a művészeket nemcsak egy fél évszázad, hanem egy egész világ választja el egymástól. Hogy a Holnap nemzedéke, bár földrajzilag ugyanott létezett, fényévnyi távolságban volt a holnapután nemzedékétől. Hogy míg a szecesszió embere elmerülhetett a korabeli európai művészi áramlatokban, együtt lélegezve Béccsel, Párizzsal és Pesttel, addig a nyolcvanas évek Romániájában élő művészeknek mindent elölről kellett kezdeniük. Minden jelet, minden gesztust maguknak kellett megalkotni a semmiből, s csak a diktatúrai lét erkölcsi magasságába kapaszkodhattak, másba nem.
Olyan is e nagy gonddal megépített tárlat: megható, érthető, és végtelenül szomorúságos. Őszintén remélem, hogy húsz év múltán meg egyenesen érthetetlen lesz.
