Nagyapám, Vasarely

– Úgy hallottam, Victor Vasarely nagyon szeretett játszani. Gondolom, játékos nagyapa is volt, nem?

– Abszolút! Imádtam őt, igazi nagypapa-unoka kapcsolatunk volt. Sokat sakkoztunk, biliárdoztunk és petanqoztunk. Mindig vártam a találkozásainkat: a szünidőket többnyire nála töltöttem Gordes-ban és Aix-en-Provance-ban. Közben tanúja lehettem az alkotásnak, s hogy valóra váltja nagy álmait: az alapítványt, a pécsi, majd a budapesti múzeumot. Folyton újabb projekteken törte a fejét. Azért is szerette, hogy megyek hozzá, mert velem legalább kikapcsolódott.

– Victor Vasarely 1930 óta élt Párizsban. Ön pontosan tudhatja: magyarnak, franciának vagy világpolgárnak vallotta magát?

– Azt tudom: feleségével és két fiával magyarul beszéltek. Nagyapa magyarul is számolt. Nagyon fontosnak tartotta a magyar identitását, múltját. Persze azért nem volt túl sok régi ismerőse vagy kollégája Magyarországon. De ha onnan valaki megkereste – például Bortnyik Sándor festőművész, akinek tanítványa is volt nagyapa –, annak örült, s általában egy ebédre rendelkezésére állt.

– Kamaszéveitől ön többször elkísérte őt Magyarországra. Emlékszik ezekre az utakra?

– Kalandként éltem meg mindet. Különösen emlékezetes, amikor 1986-ban megnyitottuk a budapesti múzeumot. Kivonult az összes állami kulturális és pártvezető, a francia nagykövet. Victor Vasarely számára nagy nap volt, régi álma valósult meg a múzeummal. Aztán jött egy kis pálinkázás, borozgatás, és kedve támadt dalolni. De mit? Egyszer csak felpattant, és rázendített az Internacionáléra. Magyarul. Teljes volt a döbbenet, az elvtársak nem értették, mi ez, énekeljenek-e vagy sem.

– Ön aztán – még nagyapja életében – egyre közelebb került az ő szakmai munkásságához, alapítványához. De a francia igazságszolgáltatás csak évekkel később ítélte önnek Victor Vasarely hagyatéka feletti rendelkezés jogát.

– Victor Vasarely 1992-ig intenzíven dolgozott, napi 8-9 órát, néhány segítőjével. A két fia mellett én is egyre inkább a közelében voltam, segítettünk neki az ügyintézésben, az alapítvány gondozásában. Aztán sajnos jöttek a betegség évei. Én akkor már az alapítvány munkatársa voltam, s nagyapám a végrendeletében is kifejezte: azt szeretné, ha én vinném tovább ezeket az ügyeket. De halála, 1997 után családi pereskedés indult, aminek csak évek múltán lett vége. A bíróság számomra kedvezően ítélt: úgyhogy igazán csak 2008-tól vetettem bele magam megint az alapítványi munkába.

– Milyen feladatot hagyott önre Victor Vasarely?

– Most a nagyapa tervezte Aix-en-Provence-i épület felújítása a feladat. Itt működik az alapítvány. Az épület tökéletesen visszatükrözi Victor Vasarely művészi világlátását. Számos hatalmas méretű és lenyűgöző hatású műve is itt kapott helyet. Ő fontosnak tartotta a közösségi küldetést a művészetben is. Az volt a célja, hogy mindenki előtt kinyissa a művészetet. Követve az ő szellemiségét, próbálom én is minél elérhetőbbé tenni Vasarely műveit a fiatalok, diákok és tanáraik számára.

– Úgy tudom, már most előkészíti a 2016-os jubileumi évet: Victor Vasarely 110 éve született, a pécsi múzeum 40, a budapesti 30 éve nyílt meg.

– Bár Vasarelyt francia művészként tartják számon, Pécsről származik, minden, amit magával hozott, magyar eredetű: például a népművészet, a színkombinációk, amelyek csak a magyar folklórban vannak, és amelyeket később beépített optikai műveibe is. Victor Vasarely életműve e két magyarországi városnak adományozott műveivel együtt teljes. Szeretném, ha a három helyszín között cserekiállítások jöhetnének létre. Aix-ben például rengeteg építészeti tervrajzot őrzünk, amelyek nagyon izgalmasak, s Magyarországon még senki sem látta ezeket.