Mr. Morgan utolsó szerelme
Beismeréssel kezdem: szívesen nézem azokat a filmeket, amelyekben Michael Caine játszik. A történetek lehetséges helyszínei közül pedig (egyik) gyengém: Párizs. Nem hagyhattam hát ki ezt a romantikus drámát, amelyben egy amerikai filozófiaprofesszort alakít (egyik) kedves színészem, ráadásul a Saint-Germain kerületben.
Komplikálja kicsit a mufurc alaphelyzetet, hogy hősünk idős és magányos, több mint három éve özvegy. Mégis lehet tán neki ebben a különös városban egy utolsó szerelme (a beszédes nevű Clémence Poésy művésznő lírai alakításában). Nem teljesen egymáshoz valók tán, nagy a korkülönbség, mérhetetlen a kulturális differencia, bár mindketten tanárok. Morgan úr a Princetonon tanította a „bölcsesség szeretetét” (a filozófia szó szerint ezt jelenti), Pauline kisasszony meg egy tánciskolában a csacsacsát. Ám némi élettapasztalat birtokában mondhatjuk: lehet, létezhet ilyen vonzalom. Is.
Ez az összeilleszthetetlenség hőseinket egyszerre vonzza és taszítja: még minden lehetséges. Ezt a billegő egymásba kapaszkodást, libikókázó (és nem libidókázó) harmóniát kedvtelve nézzük, s mondogatjuk magunkban: ugyan már, kérem, még hogy az öregségnek nincs meg a maga szépsége! Csak meg kell találni. (Itt szőke.)
Aztán azonban ez a termékeny bizonytalanság elmúlik, a forgatókönyvíró-rendező elkezd szentenciákat mondogatni. A családi életről, a szerelemről, a hűségről, az őszinteségről. Fel-felködlenek Morgan úr elhunyt hitvesének képei életlen flashbackben az ágyon, sőt meg is szólalnak. Halál s öngyilok kísért, és kezd a történet felvizesedni. Jön a családi hálózat is (mert Morgan úrnak van famíliája messze-távol), amely nem örül az ő hirtelen virágba borulásának. Jönnek lábujjhegyen a közhelyek, benyomulnak a titokteljes félreértések, új szereplők új bajokkal, új félreértésekkel, és elkezdünk fészkelődni: hosszú ez, milyen hosszú!
Így aztán hiába Michael Caine, hiába Párizs: nem csak Mr. Morgan marad kielégületlenül. (Rendezte: Sandra Nettelbeck.)
Bölcs István
