Molnár Piroska a legnagyobbak „társulatában”

Szívből gratulálok. Az történt, aminek történnie kellett. Mondta egyszer: hivatása annyit ad vissza, amennyit a színész belead.

– És én mindent beleadtam. De nem a díjakért. Mindig történt valami a munkák során, ami különösen jólesett, amiért érdemes volt sokat vállalni a pályán.

Ilyen „beleadás” kapcsán azt gondolhatnánk: családilag is generációk óta a művészethez kötődik.

– Ózdon születtem. Édesapámmal – aki főkertész volt Putnoky Móric grófnál – nem ismerhettük egymást: éppen a születésem előtt hurcolták el az oroszok. Anyám akkor vissza akart menni Erdélybe, ahonnan származott. Nem tudott átjutni a határon: a Békés megyei Kunágotán telepedett le, arrafelé éltek a testvérei. Bár csak hat elemit végzett, nagyon intelligens asszony volt. Korábban Pesten cselédkedett, s rengeteget járt színházba, moziba. Nem voltak ellenére a színészi álmaim, de féltett is: azt mondta, legyen előbb olyan szakmám, amelyből biztosabban megélhetek. Ezért végeztem közgazdasági szakközépiskolát. Persze onnan azonnal a színművészetire jelentkeztem. Pártos Géza osztályába kerültem.

Édesanyja meddig követhette a pályafutását?

– Ötvennégy esztendősen ment el, rákbetegségben. Harmadéves voltam. Már nagyon betegen feküdt a kórházban, amikor a tévé közvetítette a Yermát. Vámos László rendezte, Psota Irén volt a címszereplő, én pár pillanatra megjelentem az előadás végén, táncoltam-énekeltem. Anyám ennyit láthatott a színészetemből. Közvetlenül halála előtt pedig a Thália Színházban voltam gyakorlaton. Szerettem volna elbúcsúzni édesanyámtól. Komlós Juci – akivel együtt játszottunk A perben, Kafka regényének színpadi adaptációjában – kérte meg Kazimir Károlyt: változtasson a műsorrenden, hogy anyámmal maradhassak utolsó napjaiban.

És Komlós Juci halála után most ön került az ő helyére a nemzet színészei közé.

– Nem hiszek a transzcendens dolgokban, de ez mégis különös. Ilyenkor mindig megingok a nagy hitetlenségemben.

Privát világáról interjúban utoljára negyven éve beszélt. Neves zeneszerző-karmester feleségeként, anyaként is szólt az életéről. Ám azóta mintha csak a szakma létezne az ön számára.

– Férjemnek a hetvenes években külföldön kínáltak állást, mentem vele, próbáltam kint élni, nem sikerült. A színház hozott haza, de volt más ok is. Csak feleségként borzalmas, házsártos, mindenbe beleavatkozó nő lett volna belőlem. Úgy éreztem, mindkettőnknek jobb, ha hazajövök. Más kérdés, hogy idővel elváltunk. Aztán kiköltözött az apjához a fiunk. Nehéz kimondani: elvesztettük őt. Gyermekem halála óta tényleg csak a pályámnak élek. Mi más maradt?

Irdatlan erő lehet önben.

– Kulka Jancsi mindig jókat nevet, amikor mondom neki: van bennem valami bornírt kötelességérzet. Ez visz előre, ez van az erő mögött.

Szeretett családtag soha nem megy el az ember életéből. Színésznek talán színházzal is lehet idők feletti kapcsolata. 1971-ben szerződött Kaposvárra, ahol – kis megszakítással – húsz évet töltött.

– Ha egykori kaposvári kollégákkal bármelyik színházi büfében összefutunk, rögtön besűrűsödik körülöttünk a levegő. Kaposvár jelentette az ifjúságunkat. Ráadásul a Csiky Gergely Színház akkor élte virágkorát. Tudtuk, mennyire fontos, amit csinálunk. Miközben a vezetőink óvtak minket a színpadon kívüli közélettől. Figyeltünk egymásra minden szinten. Családi volt a légkör.

Aztán 1978-ban a Nemzetibe szerződött, néhány évvel később pedig a Katona József Színház alapító csapatának lett a tagja. Majd ’84-ben visszament Kaposvárra. A „család” hiányzott?

– Negyvenéves voltam akkor, s úgy éreztem: Kaposvárott több a lehetőségem, mint Pesten. Ott fiatalabb és idősebb szerepeket is eljátszhattam. Másrészt vidéki színház repertoárján mindig van zenés darab, és a műfaj fontos az életemben.

Mondta azt is: Kaposvárott voltak kollégái, akik villanásnyi színpadi jelenlétért vállalták a „színészi rabszolgaságot”. A nagy szerepek sora több annál?

– Nem feltétlenül. Talán csak többet bírt a hátam. Egy gyengébbnek ítélt film kapcsán, amelyben Pogány Jutkával szerepeltünk, azt írta egy kritikus: Jutkát sajnálja, engem viszont nem, hiszen nyilatkoztam, bármit vállalok. Ettől kicsit felkaptam a fejem. Bár tény: nem tudok nemet mondani, nincs szívem hozzá. Ám ha valamihez nagyon nem volt kedvem, azt valahogy sikerült megúsznom anélkül, hogy nemet kellett volna mondanom.

Azok mondanak nehezen nemet, akik félnek, hogy nem mindenki fogja szeretni őket. Nőkre inkább jellemző.

– Van azért jó néhány kőkemény kolleginám. De alapjában igaz.

Egyébként Kaposvárra miért mondott végül nemet 2002-ben?

– A legutolsók között jöttem el onnan a régi generációból. Az már egy másik „Kaposvár” volt, valami véget ért ott. És úgy már soknak éreztem az állandó ingázást is. Korábban nem zavart, hogy akár naponta utazom Pestre az egyéb munkák miatt. Jordán Tamás a legjobbkor hívott a Nemzetibe. Persze amikor múlt ősszel vendégként visszamentem Kaposvárra, felszakadtak bennem az emlékek. És fájt a szívem. De csak úgy, ahogy az elmúlt fiatalság miatt sajdul néha. Ép ésszel az ember tudomásul veszi: az életben törvényszerű a változás.

Jelenünk közéleti történései igencsak próbára teszik a józan észt. A Nemzeti Színház igazgatói posztjával kapcsolatos politikai okoskodásokat, egyebeket miként éli meg?

– A büfében egy-egy kolléga olykor eltréfálkozik az okoskodásokon. Amúgy pedig – függetlenül a Nemzeti Színháztól – azt gondolom: minél képességesebb egy színész, annál kevésbé veszi komolyan a hivatásán túli dolgokat. A szerepeiben úgyis választ ad rájuk. Akinek viszont kevesebb jutott a talentumból, annak fontosabbak az egyebek. Akár saját vélt nagysága okán is fontoskodik.

Régóta tanít a színművészeti egyetemen. Elvben beszédet. De gyanítom, mást is.

– Sokat beszélgetünk a szakmáról. Tanítványaink látnak is bennünket a színpadon, felfogják, mit jelent mindennap kilépni oda. Mesélek nekik régi nagy színészek történeteiről is. Például arról, hogy a szerepükre már az előadás kezdete előtt két-három órával koncentráltak az öltözőben. Ami nem manír volt. Az idő múlásával a színész félni kezd, és több idő kell neki, hogy leküzdje ezt. Garas Dezső szokta mondani: „Az amatőr csak akkor játszik, ha kedve van, a profinak mindig muszáj. És az amatőrnek valahogy mindig van rá kedve.”

De honnan jön a félelem?

– Abból fakad, hogy egyre inkább tudatosul bennünk: milyen súlya van annak, amit csinálunk. Estéről estére mások ülnek a nézőtéren. Ha gyengébb vagyok, nem mondhatom: bocsánat, ma nem úgy jött össze, mint tegnap, jöjjenek vissza máskor. Mindig a maximumot adni – félelmetes felelősség. Miközben persze szakmai minimum. Másrészt: évekkel a memória is kophat. Fiatalon sosem mondtam el a szöveget előadás előtt. Pár éve minden alkalommal megteszem.

Hatvan volt, amikor arról beszélt: kezdi zavarni az idő múlása.

– Az ötvenet még vidáman vettem, a hatvan valóban nyomasztott kicsit. Idén a hatvanhatot töltöm, s közben átléphettem valami korlátot magamban. Megint derűsebben várom a jövőt. A munka konzervál. Ott van bennem a kötelességérzet is, ami még mindig visz előre. Nem ad időt betegségre, az elmúlás gondolatára. Tizenöt éve játszom a Kolibriben a Bors nénit, aki a darabban nyolcvanadik születésnapját ünnepli. A valóságban tizennégy évem van addig. Kötelességem „beérni” a szerephez.