Mit tudnak a Liszt-tanítványok?

Amikor Liszt meghalt, tanítványai szétszéledtek. Emil von Sauer bejárta Európát, józan életet élt, és
– mint egy majdnem népmesei hős – majdnem százszor járt Budapesten. Két forintért 1901-ben Bartók is meghallgatta őt, de megbánta.

Karl Pohlig idővel Philadelphiában lett karmester, Arthur Friedheim New Yorkban a keleti 22. utcai rendőrkapitányság fogdájába került, Alfred Reisenauert – aki már 19 évesen több mint egy tucat korsó sört tudott meginni pár óra alatt – Lettországban fiatalon elvitte a szenvedélye. Bernhard Stavenhagent udvari dirigenssé nevezték ki Münchenben, ami a jó állásra vágyakozó Bruno Waltert oly keserűvé tette, hogy egy levelében Stavenhagen neve előtt a középszerűséget emlegette. Eugen d’Albert Hegyek alján című operájából némafilm készült Magyarországon, szegény Lina Schmalhausen meg harminc fontért eladta a Krisztus-oratórium kéziratát.

Ez persze túlzás. Igaz, a tanítványok egy csoportja fáklyával kezében kísérte a temetési menetet, és ott volt Reisenauer, Friedheim, Stavenhagen, és ott volt Thomán István, utóbb Bartók tanára is. Ám amikor Liszt meghalt, növendékei jobbára már régen szerteszéledtek a világban. A nagyvilágban, ahol, amíg éltek, a publikum lélegzet-visszafojtva, esetleg a jegy árát fájlalva figyelte föllépésüket, és ahol minden különbség ellenére úgy vélték: létezik valami sajátos, csak rájuk jellemző játéktechnika, s ők Liszt előadásmódját mentik át újabb korokba. Emiatt sokáig hozzájuk mérték a zongoristákat, s az volt a jó pianista, aki képes volt a „halk átmeneteket”, a „gyöngyöző triolákat”, a „pehelykönnyű, fuvallatszerű pianókat” pillanatok alatt „dörgő fortékká” sűríteni, aki „boszorkányos technikával, acélos dinamikával felbőszítette vagy megfékezte” a zongorát.

Hogy így volt-e, most bárki meggyőződhet róla. (Liszt-tanítványok Liszt-műveket játszanak. Athenaeum 2000/Rózsavölgyi és Társa.)