Miskolc, a nagy operakohó

Kilencedszerre is nehéz elhinni: a nagyszabású operafesztivál színhelye a rendszerváltásba belerokkant Miskolc, amely az acélipar romjain próbál talpra állni. Igen, világsztárok, igen, Bartók, Mozart és Haydn abban a városban, ahol húsz éve 19 ezer család maradt bevétel nélkül, ahol három kormány erőfeszítései sem voltak elegendőek ahhoz, hogy a Diósgyőri Acélműveket talpon tartsák. Miskolc lakossága közben 218 ezerről 173 ezerre csökkent, mert a nyitott kapuk városából az értelmiség és a szakmunkásréteg egy része egyszerűen lelépett, mondván: csináljátok nélkülünk.

Itt minden tizedik ember roma, százból tizenketten vannak munka nélkül, a leggyakoribb, hogy valaki egyszerre tizedik, és a tizenkettőbe tartozik. Igen, ez az a város, ahol a rendőrkapitány együttélésre alkalmatlannak nyilvánította a cigányokat, ahol védelmében a gárda masírozott. A múlt héten megrendezett Bartók+Bécs Operafesztivál annak a megyének a székhelyén idézte fel a bécsi muzsika legnagyobb alakjait, ahol a Jobbik majdnem 23 százaléknyi szavazatot kapott, többet, mint a Miskolcot most irányító szocialisták.

A zene várost épít – ez a jelmondata a fesztiválnak, amely idén tucatnyi, Bécsben írott dalszínházi művel tisztelgett Haydn születésének 200. évfordulója előtt. Mozarttól ismét színre került a Figaro házassága, bemutatták a még gyermekként, tizenkét évesen írott operáját, az Apolló és Jácintot, gyermekszínházi előadásként hangzott el a Varázsfuvola. Haydn, Schubert, Richard Strauss muzsikája mellett bemutatták az új bécsi iskola mestereinek darabjait: acélvárosi vastapsot aratott Berg Luluja és Wozzeckje, első magyarországi bemutató volt Schönberg Mózes és Áron című dodekafon operája, amelyet Kocsis Zoltán vezényelt.

A tucatnyi opera mellett 200 egyéb program közül választhattak a miskolciak. Voltak dalestek, kamarakoncertek, filmvetítések, volt tánc, rock és dzsessz, film és bábelőadás. Idén különösen nagy volt a gyerekprogramok választéka: a kicsiket a Varázsfuvolán kívül a gyermek Mozartról szóló összeállításra invitálták, várta őket Muzsikus Péter és a Didergő király. Idén történt meg először, hogy a francia AFP hírügynökség Európa legfontosabb zenei fesztiváljai közé emelte a miskolci operamustrát, a legelső olyan fesztivált, amely tudatosan törekszik közép- és kelet-európai dalszínházak bemutatására.

Az operafesztivál 220 millió forintnyi állami támogatást kap, 40 millió a szponzori bevétel, 30 millió jön össze a jegyek eladásából és a kereskedelmi tevékenységből. Van, aki sokallja. Moldova György, aki hetvenöt esztendősen éppen Miskolcról ír könyvet, éles szavakkal kelt ki egy tévéinterjúban a fesztivál ellen. Szerinte most nem ilyesmire kellene a pénz, a kétkezi munkásokat kéne segíteni.

Húznak a vadludak

Öntöd-e – hirdeti a vendéglátó-ipari egység cégére Diósgyőrött, a lepukkant vasgyári kolónia közepén, nagyobb kőhajításra a Digép romjaitól. Kétkezi munkára vágyó fiatal férfiak azt ünneplik, hogy nem sokáig lesznek már munkanélküliek: ma megszerezték a hegesztői oklevelet, a munkaügyi központ pedig segít majd a munkahely megszerzésében is. Az operafesztiválról még nem hallottak, talán itt is kéne plakátozni, mondják bizonytalanul: jó lenne időben értesülni arról, hogy ilyenkor van ingyenrock is. Moldova nevét ismerik, de szerintük nincs igaza.
Nem szabad minden pénzt segélyekre fordítani, véli Brezovszki László. Az még annak is elveszi az akarását, aki segíthetne magán. Oláh Attila megtoldja: a segély 56 200 forint, a minimálbérből meg 60 ezer marad, mire odaadják. A különbségért nagy hülyeség egy hónapig dolgozni. Kollárcsik Béla is erősködik: szerinte aki akar, talál itt munkát, csak kevesebbet fizetnek, mint másutt – vagy megalkuszik vele az ember, vagy elmegy innen. Brezovszki védi az operát, ami őt kicsit sem érdekli.

– Kell legyen lehetőség arra, hogy az ember az ízlésének megfelelő műsort láthasson, meg lehessen saját hobbija, mégha az az opera is. Mert ha a hobbi sem lenne, tényleg el kellene menni ebből az országból.

– Az operafesztivál buli – szögezi le a 13 esztendős Tarjányi Viktória, a Fazekas–Istvánffy Zeneiskola tanulója.
Az iskola mutatta be a fesztiválon a Didergő királyt, Viki a kórusban énekelt. Már novemberben megkezdődtek a próbák, de megérte a fáradságot, mert ilyet még iskolás előttük nem csinált Miskolcon.

– Nem muszáj mindig csak a rossz körül forogni – toldja meg Kozma Johanna, ő táncosként, a Tűz alakjában lépett fel.
Mikulecz Benjámin, aki az Orvos szerepét énekelte, tanárosan teszi hozzá: a fesztiválra nagy szükség van, mert javítja a város megítélését.

– A gyereknek életre szóló élmény az előadás, sokuk jövőjét meghatározhatja – töpreng Kascsák Ferenc, a zeneiskola igazgatója.

Ám ezek az előadások nemcsak miattuk fontosak. Az operafesztivál természetesen megmozgatja a helyi elitet, de csak egyetlen mód van arra, hogy a műfaj kilépjen az értelmiségi buborékból: a gyerekelőadás. Az iskolának például vannak – néha bizony éhes – növendékei a Tetemvárról, a romatelepről is. A szereplő gyerekeket pedig látni akarják a szülők, a szomszédok, a rokonság. Felnőtt ember operába legelőször pedig csak a gyereke miatt megy. Vagy mert őt akarja látni, vagy mert belépőjegyet hozott haza az iskolából.

Az iskola kapujában kézzel írott felirat: „Gyere el most vasárnap hangszereddel a Városháza térre Örömódát játszani. Az ok és indíttatás csak annyi, hogy jólesik másokkal – akár ismeretlenekkel együtt is – érdek nélkül, örömből együtt muzsikálni.” A feliratot az egyik oktató, Czakó Péter klarinét- és szaxofontanár, a Miskolci Szimfonikus Zenekar művésze helyezte el. Arcról ismerheti az operafesztivál minden látogatója, hiszen ő a kockás nadrágos zenebohóc az egykerekűről. Vagy ötven zenész érkezett felhívására a térre, hat és nyolcvan év közöttiek.

– A legcsodálatosabb dolog, hogy a zene nem csúszott szét – mondja. – Nem kellett irányító vagy karmester. Úgy látszik, ha valami jó dolog van, akkor kialakul a kollektív tudat, mintha a muzsikát egy láthatatlan karnagy irányítaná. A kollektív muzsikálás olyanná lesz ilyenkor, mint amikor a vadludak szárnyra kelve egy irányba húznak.

Azám! Amikor a vadludak...

Amikor tíz évvel ezelőtt az örökmozgó Müller Péter Sziámi ötletember Hegyi Árpád Jutocsa színházigazgatóval és Keselyák Gergely zeneigazgatóval közösen előállt az operafesztivál gondolatával, sokan azt gondolták, hogy ezek meghibbantak, hiszen Miskolcon nem voltak operahagyományok. De a kezdeményezés valahogy nem csúszott szét. Még akkor sem, amikor változott a várost vezető csapat, és az operaénekesből menedzservirtuózzá érett Bátor Tamás vette át Kelet-Közép-Európa első nemzetközi operafesztiváljának irányítását. A csoda pedig évről évre megtörtént. Ahogy a ludak húznak egy irányba. A San Franciscó-i operából érkezett a hír: az olasz Paolo Gavanelli és az amerikai Tichina Vaughn a társalgóban arról mesélt a többi énekesnek, milyen elképesztő a miskolci közönség. Hogy hogyan dübörög az acélvárosi vastaps, amelyhez hasonlót a többség még nem hallott.

Fedor Vilmos alpolgármester kétszer érezte, hogy győztek. Bizonytalanul akkor, amikor nagy fényképezőgép-kattintgatásokkal megérkezett az első busz japán turista. Biztosan akkor, amikor véget ért a Győri Balettnek az a bemutatója, amelyet egy zörejekre és orosz beszédre épülő Ligeti-műre táncoltak, a klasszikus balettre távolról sem emlékeztető mozdulatsorokkal. Attól félt, hogy na, ezeket Miskolc menten kifütyüli. Ám a végén vastaps zúzott. És az ismerős ütemes dübörgés hangzott fel idén, az operairodalom egyik legnehezebb darabja, Schönberg Mózes és Áronja után is, amit Milánóban vagy New Yorkban is nehéz úgy színre állítani, hogy kitörjön az ováció. Fedor alpolgármester megfejtette a rejtélyt. Miskolc ilyenkor önmagát ünnepli. Azt, hogy elébe járul a világ, hogy rang lett ide eljönni.

Tízmillió klikkelés

– A fesztivál abban segített, hogy kijöjjünk a lélektani gödörből – mondja a 168 Órának Káli Sándor polgármester. – Megmutattuk, hogy él még az a virtus, amely lehetővé tette, hogy 1823-ban az akkor 15 ezer lelkes Miskolc megépítse a mai Magyarország területén az első kőszínházat. Együtt adakoztak az emberek a szinte összeérő katolikus, református és a görögkeleti templomban meg a zsinagógában elhangzott felhívásokra. Meg kellett mutatni most is, hogy élünk, létezünk, vagyunk! Hát megmutattuk, és nem csak operával: tízmillió klikkelés érkezett a világ minden pontjáról a város honlapjára, amikor a színházban a Lékó–Anand-sakkpárviadal zajlott. A válság pedig bebizonyította, hogy nem minden a pénz. A nagy összegek is elolvadhatnak, de a kultúra segíthet talpra állítani a gazdaságot.

Kérdés, hogy a talpra állás ügyeinek menedzselésére Káli Sándor csapatának osztanak-e még lapot. Nem állnak jól a szocialisták ügyei Miskolcon sem, és ki tudja, mit akarnak, akik már gyúrnak a város ügyeinek átvételére. A jubileumi, a 10. Bartók+Európa Operafesztiválnak még nincs költségvetése, s még nem lehet tudni, mikor lesz, ha ugyan lesz. Hogy a holnapi Miskolc tárt karokkal várja-e majd a bukaresti és a pozsonyi operát, a moszkvai Helikon Színházat.

– Ordas eszmék között is kell egy tiszta hang – mondta az idei megnyitón a polgármester.
A fesztivál pedig idén pompásan sikerült. Bizonyítva, hogy egy normális ország is létezik nálunk.