Mindhalálig dokumentum

Panel, Óbuda, hatodik emelet. A dolgozószobában „művészi” rendetlenség, körben polcok, rajtuk kazetták, kamerák, televíziók, műszaki mindenfélék. Ádám a fotelben, a családfával kezdjük.

Anyja középnemes katolikus családból származik, magyartanár, aki még egyetemistaként szeretett bele egy bölcsészfiúba, s szülte neki 1954-ben, huszonegy évesen Ádámot.

– Apám hatéves koromban öngyilkos lett. De az is lehet, hogy megölték. Csillag Tamásnak hívták, úszó, vízilabdázó, majd író volt. 1960-ban, huszonnyolc évesen kiengedték Olaszországba, hogy tanulmányozza a nyugati társadalmak működését. Nem disszidált, hazajött, aztán váratlanul meghalt. A mai napig feltáratlan az ügy. Nekem a kor divatja szerint annyit mondtak, hogy elment, és többé nem tér vissza.

A családban utóbb többféle magyarázat keringett. Az egyik szerint szerelmi bánatában vetett véget életének, mert Ádám anyja válni akart. A másik arról szólt, meghasonlott korábbi eszméivel.

– Baloldali ember volt, a felszabadulás után tizenhárom évesen azonnal belépett a kommunista pártba, de 1956 után nem kért az MSZMP-ből. A napilapok hétvégi rovatában megjelent novelláiban kritikus hangot ütött meg, a határán állt, hogy író legyen belőle. Az utolsó emlékem, hogy leül az ágyam szélére és megtanít négy-öt olasz szót, amelyekre a mai napig emlékszem. Sok mindent odaadnék, hogy felidéződjön egy hang, egy mondat, de inkább csak villanások maradtak meg róla. Jóval később, ötvenéves koromban kezdtem gondolkodni arról, mi történhetett valójában. Ha nem öngyilkos lett, talán rá akarták venni, hogy jelentsen Nyugaton megismert emberekről, de ebbe ő szinte biztosan nem ment bele. Lehet, hogy ezt torolták meg, hisz négy évvel voltunk 1956 után. De végül nem jártam utána.

Ádámot 1957-ben, két és fél évesen elérte az akkori gyermekbénulási járvány, a jobb karja lebénult.
– Soha nem ért emiatt komoly atrocitás, ha néha más gyerekek gúnyolódtak is rajtam; én kisöpörtem magamból ezeket az élményeket. Alkalmazkodtam, úgy viselkedtem, mintha nem is lenne. Mindent bal kézzel csinálok, ma már a cipőmet is képes vagyok megkötni.

Míg Ádám 1962 szeptemberétől a következő év júniusáig bentlakásosként a Pető Intézetben gyógyult, anyja ismét férjhez ment, méghozzá egy válogatott jégkorongozóhoz, aki nyugati útjairól rajzfilmfigurákat, farmert, Coca-Colát hozott.

– Hamar megszerettem az ő szüleit is, így négy nagyapám és négy nagyanyám volt egyszerre.

Iskolásként imádott olvasni, általában két-három könyvet hurcolt magával, mert a tanárok egyet-egyet gyakran elvettek tőle a pad alól.

– Solohov Csendes Donját tizenhárom évesen háromszor olvastam el. Akkoriban írónak készültem. De anyám azt mondta az első novellámra, hogy túl sok benne a jelző, pont, mint apám írásaiban, és majd nekem is segít, ahogy nála is kiirtotta a fölösleges szavakat. Na, ezzel egy életre elvette a kedvem az irodalomtól.

De akart ő grafikus és festő is lenni. Sőt, énekes is. Kamaszkora egybeesett a beat térhódításával, a Beatlesszel, Illéssel, Omegával. A gimnáziumi Mikronóm nevű banda énekeseként megfordult a fejében, hogy profi zenésznek áll. A végső ötlet, hogy filmrendező váljék belőle, akkor vetődött fel, amikor anyjától megtudta, annak idején apja is felvételizett a Színművészeti Főiskola filmrendező szakára, és csak az utolsó rostán esett ki.

– Fiatal íróként időnként közös társagába járt Huszárik Zoltánnal, Rényi Tamással és Makk Károllyal. Anyu szerint Keleti Márton azt mondta rá, hogy proletkultos. Pedig ha valaki, hát a szükséges időben Keleti volt az, de ez egy másik történet. Édesanyám építette bennem apám legendáját, ráadásul időközben láttam Szabó István Apa című filmjét, s úgy éreztem, ez az én történetem, nekem is ilyet kell forgatnom.

A főiskolára viszont csak egyetemi végzettséggel vagy a filmszakmában szerzett gyakorlattal lehetett bekerülni. Ádám – Rényi segítségével – bekerült ügyelőnek Bacsó Péter Ereszd el a szakállam című filmjéhez, majd produkciós hivatalsegéd lett Szabó István mellett a Budapesti mesék előkészítésében, utóbb Szörény Rezső vette magához másodasszisztensnek. Öt év gyakorlat után vették fel a főiskolára, Fábri Zoltán osztályába.

– Csodás időszak volt. Fábri a legnagyobb magyar rendező, Federico Fellini, Andrzej Wajda mellett az istenek kategóriájába tartozik. A filmgyári folyosón mindig lábujjhegyen mentem el a szobája előtt. Akármelyik művét elcserélném az összes filmemért.

A főiskola után Ádám az apja életéről szeretett volna filmet készíteni.

– Végül nem jutottam el odáig, hogy tudjam, mi az ő története. Pedig ha összejön, talán játékfilmes válik belőlem. Aztán szerencsémre 1984-ben, a rendszerváltással együtt, szembejött velem a vízlépcsőügy, amelyről 1989-ig forgattam.

Erről készült első, kétórás dokumentumfilmje, a Dunaszaurusz. A mai napig legjelentősebb műve sikert és ismertséget hozott számára, s bár először betiltották, végül lement a televízióban.

– Akkor a világ filmezése sokkal izgalmasabbá vált számomra, mint hogy elhiggyem, az én történetem fontosabb. Pedig ekkor, 36 évesen akár politikus is lehetett volna belőlem, de végül maradtam a kaptafánál. Úgy éreztem, nem kötelezhetem el magam, különben oda a hitelességem – mondja ma.

2010, az új médiatörvény óta pedig ott van minden közéleti, politikai eseményen, dokumentál. Otthon vágja a leforgatott anyagot, s amióta létezik net, felrak mindent a világhálóra. Maga sem tudja, hány témát dolgozott fel. Filmezett árvákról, gyermekbénulásról, örökbeadásról, Gyöngyöspatáról és persze politikáról, politikáról, politikáról.

– Nem vagyok operatőr, de 2010 óta magam forgatok, ingyen erre senkit nem kérhetek. Övtáskába állított, cukorspárgával a nyakamhoz kötött egylábú kamerával kezdtem. Imádtam. A filmezés mágia, világok teremthetők vele.

1989-től 1993-ig igazi szabadság volt. Az MTV-ben elkészíthette a Dunatorzó című munkáját, amelyben végigkövette a Duna elterelésének történetét, elkészítette a Szív utca című filmet és számos rövidebb alkotást.

– Hankiss idején még adott pénzt ilyesmire az MTV, de az Antall-féle médiaháború és a ’93-as váltás szétrombolt mindent. Levélben tiltottam le a filmjeim vetítését, ezzel elestem a televíziós munkalehetőségtől. Lehetett itt bármilyen kormány, nem tért vissza a szabad, pezsgő köztelevíziózás. Sőt évről évre kevesebb jutott a minőségre, a politika mindenbe beleártotta magát. A mai állami tévé pedig rosszabb, mint a késő Kádár-kori.

Ádám első házasságába egy féléves kisbabát hozott az asszony. Született két közös lányuk, ők ma már felnőttek, de harminchoz közel is az elvált, majd új családot alapító apjukkal élnek. Abba is jött egy gyerek, majd egy fia is született.

– Munka régóta alig akad, de élni kellett, így eladtam a nagy lakásomat, kisebbe költöztünk, aztán még kisebbe, még kisebbe. Mára a panel maradt, de ez is csak azért, mert anyám halála után a rám jutó örökséget erre fordítottam. Különben már hajléktalan lennék. Az elmúlt két évben szinte semmilyen bevételem nem volt.
Órájára pillant.

– Négyre mennem kell az ELTE-re forgatni.
Egy a bökkenő: elfogyott a kazetta.
Telefonál. „Szia, Árpikám, beugorhatok néhány kazettáért?... Úgy harminc darab kéne. Oké? Köszi, csókolom.”

Igen, hitelbe kapja az alapanyagot. A kész filmeket pedig tolja a netre, bárki megnézheti, ingyen.

– A világhálón nem az állam vagy a szélsőjobboldali a nagytőke dönt arról, mi legyen elérhető mindenkinek. Ezt a műfajt én kezdtem, ma már a hírportálok is készítenek ilyesmit. De míg ők átmossák magukon, és inkább illusztrációt készítenek az anyagaikhoz, vicceset, bulvárosat, aktuálisat. Én a dokumentumfilmes szemével rögzítek, történelmi szemszögből.

Legutóbb a gimnazisták tüntetésén forgatott egyperces anyagra harmincezren kattintottak rá a Facebookról.

– Mindent magam csinálok, nem vehetek rá másokat az ingyenmunkára. Én finanszírozom a dokumentálást, meg a gyerekeim és a sarki boltosnéni, aki hónapokon át enni adott. Az internet-hozzáférést ki kell fizetni, meg az áramot és a kazettákat, a többi utána jön, ha marad rávaló. A 2011-es évet kihúztam azzal, hogy az OSA mentőövet dobott nekem, de 2012-ben már csak a felét tudták adni. Pedig minden körülmények között mennem kell, nem tehetem meg, hogy a diáktüntetések következő állomásán nem jelenek meg, hiszen ezek megismételhetetlen, egyszeri történések.

Rendre akad azért segítség: egy kis pénz, egy tank benzin, néhány szendvics.

– Tavaly valaki félmillió forinttal támogatott, a nevét nem árulhatom el, visszaüthet rá. Heti egyszer-kétszer két önkéntes, Palotai Éva és Kovács Eszter ingyen vágja az anyagokat, Kardos József hangmérnökként pedig állandó, mindenes segítő.

A minap alternatív Pulitzer-díjat kapott Ádám, tisztelői gyűjtötték össze a rávalót két tévés, Szegvári Katalin és Orosz József kezdeményezésére.

– Borzasztó jó érzés, a halál torkából rángatnak ki vele. Sok százezerrel tartozom a közműveknek, csak a fűtésért félmillióval, tavaly fizettem ki az előző évet. Ha nem lakótelepen élnék, rég kikapcsolták volna már a gázt. Olyan ez, mint amikor úgy ugrunk ki a repülőgépből, hogy senki sem ellenőrizte az ejtőernyőnket. Vagy kinyílik, vagy nem. Én mindenesetre ugrom.