„Minden fasisztoid állam, Orbán Viktoré is kultúraellenes”
– Könyvében egy balatoni nyaraló krónikáján keresztül a magyar polgárosodás történetét beszéli el. A felvirágzás és pusztulás tragikusan ismétlődő korszakait. Miért épp ezt a házat választotta témának? Személyes szálak fűzik ide?
– A feleségem és az unokanővére, Gyöngyvér az ötvenes években sok időt töltött Badacsonyban a rokonaiknál. Gyöngyvér később Franciaországban lett gyermekpszichológus. A rendszerváltás után többször is hazajött a francia férjével, felkereste ifjúságának helyszínét, és egy nyaralót is vettek Badacsonyban. Itt töltik a nyarakat, és mi is sokat vagyunk velük. A ház történetéről sokáig csak annyit tudtunk, hogy 1885-ben egy zsidó borkereskedő, Lessner Mór építtette, és benne élt a családjával. Mindig is izgatott, vajon mi mindent láthattak ezek a falak. Pár éve három ismeretlen látogató érkezett a nyaralóba, és kiderült: mindannyian Lessner-leszármazottak. Sokat meséltek a felmenőikről, én pedig lázas izgalommal nekifogtam ezekből a szálakból felgöngyölíteni e zsidó dinasztia és környezetének sorsát.
– Óriási kutatómunka lehetett, hiszen Lessnerék családfáját az 1700-as évek elejéig vezette vissza.
– Gyorsan haladtam a múltfeltárásban, folyamatosan leveleztem a közben megtalált leszármazottakkal, és ha elakadtam, mindig volt valaki, aki segített. Sok forrást, eredeti dokumentumokat is felhasználtam. Hibrid műfajú regény született: olyan szépirodalmi mű, amelyben minden szereplő és esemény valódi, és a könyvhöz részletes névmutató és családfa is tartozik. Afféle modern rege ez. Manapság az újrealizmus megint fókuszba került az irodalomban, ugyanis a világban mindenütt elképesztő a hitelvesztés. Megrendült a hit abban, hogy aki a nyilvánossághoz szól, igazat mond-e. A valósághű realizmus iránt ezért is nőtt meg az érdeklődés.
– Lessnerék ivadékai közül csak kevesen élték túl a második világháborút, a többségük Auschwitzban vagy munkaszolgálatban pusztult el. A nevüket sem ismerik ma már, holott e dinasztia az 1700-as évek óta megalapozta a világhírű badacsonyi bortermelést.
– A könyvemet Léb Júda Lessnerrel kezdem, aki a 18. század elején a Rajna-vidékről települt át Tapolcára. Hozta magával azokat a szőlővesszőket is, amelyekkel aztán meg tudta újítani a Badacsony-környéki szőlészetet, sőt Ausztriába is exportálták a bort. Persze nemcsak ők foglalkoztak ezzel a környéken, hanem a veszprémi püspök és az Esterházyak is részt vettek a magyar borgazdaság felvirágoztatásában. Ez az ágazat is összekötötte a keresztény nemesi és középosztályt a betelepülő németekkel és zsidókkal. Ezek a rétegek együtt indították el a hazai polgári fejlődést. Léb Júda leszármazottai közül nem mindenki foglalkozott borászattal, akadt, aki banktisztviselő lett, orvos vagy jogász, különböző értelmiségi pályákon váltak sikeressé. Többen kiemelt adózók, virilisták voltak, akadt, aki iskolát alapított, zsinagógát épített, jótékonysági egyesületet hozott létre. Az 1800-as évek végére már teljesen asszimilálódtak a magyarságba. Színmagyarnak tartották magukat. És ahogy más zsidó dinasztiák, ők is hozzájárultak az ország modernizációjához. A polgárosodási folyamatoknak aztán mindig a szélsőséges bal- és jobboldali politikai eszmék hatalomra jutása vetett véget, ami az első és második világháborúkhoz vezetett. A holokausztban meggyilkolt több százezer áldozattal együtt felbecsülhetetlen gazdasági, szellemi, kulturális értékek is örökre elvesztek.
– A keresztény középosztálynak is voltak olyan tagjai, akik felmérték, mennyire veszélyes Hitler szövetsége. Ön is írja, hogy Badacsonyban áll például Örffy Imre földbirtokos, felsőházi tag egykori villája is. Ő az 1941-es parlamenti beszédében ellenezte, hogy hadat üzenjünk a Szovjetuniónak, ’43-ban pedig tiltakozott a zsidók munkaszolgálatra hurcolása ellen. A hozzá hasonló gondolkodású keresztények kevesen voltak, vagy csak hallgattak?
– Ahogy a magyarországi zsidó vagy zsidónak nyilvánított lakosság többsége sem fogta fel ésszel, hogy az ország fasizálódása hova vezethet, és mi vár majd rájuk, ugyanúgy a keresztény közép többsége sem értette meg, miféle végzet felé rohan az ország. Azok sem fogták fel, hogy mit jelent a zsidók kirekesztése, akik pedig nem voltak szélsőjobboldaliak, és keresztény értékrendjük alapján el kellett volna utasítaniuk. Csakhogy 1918 és ’44 között olyan mértékben erősödött meg idehaza a szélsőjobboldali szellem, hogy a mérsékelt konzervatívok sem tudták magukat ettől függetleníteni. Annyira rettegtek a szovjet bolsevista erők hatalomátvételétől, hogy inkább támogatták Hitler szovjetellenes háborúját. Ráadásul akkor, 1941-ben a nácik még sorra aratták győzelmeiket. Sokan elhitték nálunk, hogy megverik majd az oroszokat. A magyar társadalmat mindig is jellemezte egyfajta vágyvezérelt gondolkodás, amely nem engedte, hogy szembenézzünk a politikai realitásokkal.
– Kitér arra is, hogy ez a „vágyvezérelt gondolkodás” évszázadokra visszamenően történelmi tragédiáink okozója volt. Eleve bukásra ítélt, értelmetlen, vérontásokkal járó szabadságharcokhoz vezetett. Ezzel valószínűleg sokan nem értenek egyet. Ha a magyar szabadságharcok nem lettek volna, talán még mindig jobbágyságban élnénk.
– Ez tévedés. Az osztrák tartományokban a jobbágyság magától megszűnt 1782 és 1848 között. A cseh területeken hasonló szerves történelmi fejlődés valósult meg. Okos kompromisszumokkal mi is többre juthattunk volna. Csakhogy a magyar politikai vezetést mindig is egyfajta hamis történelmi tudat jellemezte, amely a magyar állam önállóságára épült. Noha az ország 1526 után 1918-ig nem volt önálló, mégis a független nagy-Magyarország megteremtése vált a legfőbb külpolitikai céllá. Ez gyökerezett az „Eb ura fakó, az Ugocsa non coronat” mentalitásban is. A melldöngető nacionalista politika éppúgy megjelent 1848-ban, mint később, amikor még utolsó csatlósként ott ragadtunk Hitler mellett.
– Ha így nézzük, az ’56-os forradalom is hiábavaló volt, hisz nem volt esélyünk a szovjet túlerővel szemben. A forradalomban azonban ön is hitt, és részt vett benne.
– Valóban esélytelenek voltunk ’56-ban is, ez mégis különbözött a korábbi szabadságharcoktól. A magyar nép többsége mélyen sértve érezte magát az erőszakos bolsevista elnyomástól, és a megbántottság egyszer csak elemi erővel tört a felszínre. Igazi népfelkelés volt, nem állt mögötte nacionalista politika, sőt a többség csupán élhetőbb szocializmust akart a szélsőbaloldali diktatúra helyett. Tragikus, hogy a forradalom elbukása a szervilizmust és a meghunyászkodást erősítette meg. Ez is hozzájárult, hogy az egykori polgári értékekből szinte semmi nem maradt meg.
– Könyve rávilágít arra is, honnan ered az ország mai szörnyű politikai megosztottsága. Írja valahol: két különböző kulturális tömb alakult ki nálunk, más-más történelmi hagyományokkal és gyökerekkel. A fasiszta és a kommunista diktatúrák áldozatai és leszármazottaik be vannak zárva a saját múltjukba. Nincs párbeszéd, megértési kísérlet köztük.
– Ez az, ami engem is leginkább foglalkoztatott a könyv írásakor. Azon a badacsonyi hegyoldalon, amelyről írok, egymás szomszédságában lévő házakban éltek a zsidó és a keresztény középosztályhoz tartozó emberek. A bortermelés is összekötötte őket. Mégis, ha a különböző származású családok feljegyzéseit olvasom, még csak utalás sincs arra, hogy egyáltalán tudtak-e a másikról. Tudták-e, mondjuk, Örffyék, hogy a tőlük száz méterre lakó Lessnerék kicsodák? És amikor 1944-ben ebből a faluból is deportálták a zsidókat, eszébe jutott-e valakinek a Lessner család, amelynek a neve amúgy közismert volt a helyi bormárkákat kedvelők között?
– A történelem ismétli önmagát, újra megjelent nálunk az önkényuralom, most is súlyos a társadalmi megosztottság. Ön többször nyilatkozta: a demokratikus színfalak mögött valójában fasisztoid diktatúra működik.
– A megosztottság sosem magától alakul ki. A két világháború közötti vezető kurzus folyamatos antiszemita uszításai társadalmi tragédiához vezetettek. Ma, hasonlóképpen a kormány gyűlöletkeltő uszításának, az ellenségképek sulykolásának lett eredménye a polgárháborús közéleti légkör. Egy mindenre elszánt, kezdetben ideológiáktól mentesnek látszó bűnözői csoport ragadta magához a hatalmat, és mindent elkövet, hogy a hatalmát bebetonozza. Szélsőséges politikájához újrahasznosítja a fasisztoid vezetés összes módszerét, és a néphülyítés teljes eszköztárát beveti. És erre a magyar társadalom egy része fogékony a szervilizmusa miatt is. Nem beszélve a széles rétegeket jellemző tájékozatlanságról. Alexis de Tocqueville francia gondolkodó már 1851-ben, az amerikai demokráciát elemezve leírta: a tömegdemokrácia végzetes következménye, hogy a tájékozatlan választók kerülnek többségbe, és hitelt adva a demagógoknak, kormányra szavaznak olyan politikusokat is, akik előbb-utóbb diktatúrába fordítják át a demokráciát. A sorosozás ma nálunk ugyanolyan eszköz, mint régebben az antiszemitizmus volt. Rejtettebb beszédmóddal, de ez is a kirekesztő indulatokat gerjeszti. A szélsőséges nacionalizmus, a vezérelv, az erőkultusz mind-mind a jelenlegi hatalom fasisztoid gyökereire utalnak.
– Az európai parlamenti választáson a Fidesz több mint 52 százalékkal győzött. Lehet, hogy a lakosság jelentős részének ez a fasisztoid diktatúra megfelel?
– A kormány támogatói különböző rétegekhez tartoznak. Ott van a hagyományos keresztény közép ama része, amely semmit nem tanult a múltból, és semmit nem felejtett a berögzült gyűlöletéből sem. A másik szavazóbázis azoké, akiket élősúlyban megvettek, és így ők is nyerészkedhetnek az állami lopásokon. De a Fidesz nem tudna ekkora többségre szert tenni, ha nem lenne egy harmadik nagy támogatói köre is. Ők azok a tájékozatlan, többnyire vidéki, nincstelen emberek, akiket egy odavetett konc is elégedetté tesz, mert már annyira megalázottak és kisemmizettek. A közmunkával is meg lehet őket zsarolni. A Fidesz tarolt a legszegényebb kistelepüléseken.
– De vajon miért olyan fontos a kormánynak, hogy a tudományt és a kultúrát is megszállja? Az MTA államosítását és vagyonának elvételét tervezik. Ugyanez megtörtént már 1948-ban is, de akkor kommunista diktatúra volt.
– Az más helyzet volt. Bármilyen abszurd, de a bolsevista rendszereket a kultúra iránti barátság jellemezte. Azért akarták uralni a kultúrát, hogy a saját ideológiájuk terjesztésére használják fel. Ugyanakkor a művészekre felnéztek, a sztálini rezsimben az írók megtiszteltetve érezhették magukat, persze csak akkor, ha a politikai elvárásoknak megfeleltek. A kommunisták célul tűzték ki az általános népművelést, és hogy az alapvető iskolázottsághoz a falusi gyerekek is hozzájuthassanak. Azt hirdették: a kommunizmusban egyszer majd mindenki egyenlő lesz. Noha a bolsevik diktatúra valósága teljesen másról szólt, megvolt benne ez a jövőorientáltság. A fasisztoid rendszer ezzel szemben nem a jövő felé fordítja a társadalmat, hanem vissza az őserdőbe, ahol mindenben a legerősebbnek a szava számít. Ezért minden fasisztoid állam, Orbáné is, kultúraellenes. Azért akarják megszállni a kultúrát, a sajtót is, hogy folytathassák a tömegek agymosását, elhallgattassanak minden független értelmiségi hangot. Nem utolsósorban lenyúlhassák a kulturális fejlesztésre megszerezhető pénzforrásokat. Az MTA esetében például a kutatás-fejlesztésre befolyó uniós támogatásokat.
– Íróként mit gondol arról, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeumból nemzeti irodalmi erőközpontot akarnak csinálni?
–Az irodalom mint erőközpont… Már az elnevezés is tisztára olyan, mintha Mussolini rendszerében találták volna ki. Sokan állítják mégis, hogy Orbán nem szélsőjobboldali, mivel nincs ideológiája, csupán a hatalom érdekli. A korábbi fasiszta diktátoroknak sem volt semmiféle koherens ideológiájuk, az állandó ellenségképzéssel, a vezérkultusszal a hatalmukat akarták korlátlanná tenni.
– Ön több diktatúrát túlélt már. Mit tanácsol, a jelenlegit hogyan bírjuk ki?
– Az ötvenhatos forradalom után letartóztattak, és Kistarcsára internáltak. Gyűlöltem a kommunistákat, mégis boldog voltam abban a rendszerben. Szerelmes voltam, táncolni jártunk, imádtam a boogie-woogie-t. Nyolcvankét évesen még bármikor kapható vagyok a rock and rollra. Az embernek nemcsak politikai énje van, hanem érzéki énje is, és annyiféle más örömöt is találhat. Akadnak, akik a közéleti csalódottságuk okán folyton azt hangoztatják: minden mennyire rettenetes itt, nincs értelme semminek, vagy épp ámokfutásba kezdenek. De a polgári ethoszhoz hozzátartozik az is, hogy mértéktartással viszonyuljunk a dolgokhoz. Aki mégsem bírja itt, megteheti azt is, hogy elmegy innen. Nem kell lelkifurdalást éreznie emiatt. Úgyis elég baja lesz abból, hogy belül sosem tud majd elszakadni a hazájától.
