Miért menne Orbán?

Az idő és az események rövidtávon nem Orbán Viktornak dolgoznak - írja aktuális számában az Economist. Akár a kormányfői poszton is lehet változás – vetettem fel egy hete az IMF-politika megváltoztatásának bejelentésekor. Áh, dehogy – mondta a minap egy kollégám, amikor erről kérdezték. Ha az ember túl sok reakciót olvas, egy idő után minden leírt mondat után azonnal hallja a tipikus (ellen)véleményeket. Ezért most kivételesen cáfolatokkal kezdek: nem tudom, hogy megy; nem mondom, hogy mennie kell; nem a vágyaimról beszélek; nem hiszem, hogy biztosan így lesz. Egy dolog érdekel csak: átgondolni, hogy tényleg kizárható-e egy olyan forgatókönyv, amely miniszterelnök-cserével számol.

A jövőre vonatkozó elemzés – mint oly’ sokszor leírtam már – alapvetően fából vaskarika: amiről nem tudunk (szinte) semmit, azt nem is elemezhetjük. Egy dolgot tehetünk: a szereplők korábbi viselkedése, értékválasztásai és érdekviszonyai, továbbá az egyéb körülmények feltételezett iránya alapján lehetőségeket vehetünk számba. Ha egy ilyen okoskodás során be tudjuk bizonyítani, hogy egy adott helyzetben egy meghatározott döntés érdeke lehet egy szereplőnek, akkor okkal feltételezhetjük, hogy van esélye ennek az opciónak. Mindezzel nem azt állítjuk, hogy ez történik, de azt igen, hogy szólnak érvek amellett, hogy így történjen.

Orbán Viktort ma senki sem kényszerítheti távozásra. Parlamenti háttere hatalmas és elég kitartónak is látszik. A Fidesz wannabe-politikusai ugyan láthatóan egyre többet állnak a tükör előtt, de egyelőre esélyük sincs a palotaforradalomra. Orbán Viktor ma egyetlen ember akaratára állhat csak fel a bársonyszékből. Igen, ma még a miniszterelnök kezében van a kontroll.

De mi mozgat egy politikust? Elsősorban a hatalom, persze, s ha elfogadjuk, hogy nincs más szempont, akkor ezen a ponton abba is hagyhatjuk a gondolkodást. Én azonban azt állítom, hogy van, lehet más is: akár egy elképzelés megvalósítása, akár egy kultusz, egy legenda felépítése és életben tartása. Nekem úgy tűnik, hogy Orbán Viktor esetében mindkettő szóba jöhet: van víziója arról, hogy milyen országot szeretne, s nem áll tőle távol az sem, hogy saját szobrát faragja.

Maradandót akar alkotni, legenda kíván lenni – írtam tavaly decemberben, majd ugyanezt folytatva később egy másik bejegyzésben hozzátettem: azért tartom fontosnak, hogy külön beszéljünk erről a sajátos kultuszról, mert meggyőződésem szerint ennek komoly sérülése vagy megsemmisülése vezethetne csak a kormányfő politikai hatalmának végleges, visszafordíthatatlan eróziójához. Bár Orbánt a jellemzések többsége kizárólag a hatalom fogalmához köti, megítélésem szerint a hatalom önmagában ma már aligha izgatja a kormányfőt. A valamire való hatalom az, ami érdekli: a hatalom számára eszköz egyrészt a politikai céljai megvalósítására, másrészt a személyéhez kapcsolt hitek életben tartására.

De mi történik akkor, ha a célok megvalósítása és a kultusz megőrzése veszélybe kerül? Márpedig az tagadhatatlan, hogy jövő év elejére könnyen előállhat olyan helyzet, amikor a kormányfő mozgástere erőteljesen korlátok közé szorul. Már most is lényegesen rosszabb a kabinet „objektív helyzete”, mint egy évvel ezelőtt bárki gondolhatta volna, és a folytatás sem ígérkezik diadalmenetnek. Egyre több esélye van annak, hogy az Európai Unió és az IMF – a valósággal és a pénzpiacokkal karöltve - látványos hátraarcokra, korábbi politikájának feladására kényszeríti a kormányt, s ennek hatását a legzseniálisabb elterelő kommunikáció és nehezen értelmezhető sikerpropaganda sem tudja majd felülírni.

A kormányfő természetesen választhatja azt, hogy a parancsnoki hídon marad, ám ha valóban ez vár az országra és a kormányra, ha nincs reális remény az eredeti célok megvalósítására, legalább ennyi érv szólna amellett, hogy átadja a helyét egy olyan politikusnak, akinek a miniszterelnöksége nem jelentené a hatalmi lehetőségeinek jelentős leépülését, de valamennyire megóvná őt a látványos önfeladástól. Nem vitás, egy ilyen megoldás rettentően kockázatos döntés az adott szereplőnek: kétséges, hogy a kijelölt utód nem válik-e túlzottan önjáróvá, nem vágja-e el egy idő után magát a politikai köldökzsinórról, másrészt arra sincs garancia, hogy a tábor egy ilyen háttérbe húzódást megértően fogadna. Egy azonban biztos: személyesen sokkal kellemesebb Felcsútról nézni a vesszőfutást, mint a miniszterelnöki dolgozószobából.

Gyurcsánynak sem sikerült a megtartva átadás – mondta erre a minap valaki. Pontosan Gyurcsány példája mutatja, hogy ezzel a döntéssel nem lehet sokáig várni: aki nem lép időben, az már nem megy, hanem küldik. És esélye sem lesz arra, hogy valaha visszatérjen.