Micsoda fejek!

Valahányadik Medici vagy négyszáz éve úgy döntött, hogy mostantól kiírják a fotós nevét: na, azóta van ez a gyűjtemény az Uffiziben. Kevésbé tréfásan: egyszer csak eljött az idő a művészettörténetben, amikor nemcsak a festmény, hanem a festő is fontos lett annyira, hogy nemcsak az álnevét (Detto Canaletto, ez a kedvencem mind között), hanem a valódi arcvonásait is megörökítésre érdemesítette a mecénás. (S ezért az utókor nem lehet elég hálás.) Ebből a főúri ötletből (hogy ne mondjam, szeszélyből) nőtt ki a hajdani firenzei irodaházban a világ legnagyobb és legjelentősebb önarcképgyűjteménye, ahová bekerülni legalább kétszáz éve maga a halhatatlanság. Ezt a halhatatlanságot mondhatja magáénak huszonhárom magyar festő is, és ezzel a huszonöt (nem tévedés, ketten két önarcképpel szerepelnek) képpel (meg jó néhány fontos kiegészítő művel) ismerkedhetünk meg a Budapesti Történeti Múzeum elegáns, fontos kiállításán. (Festők a tükörben, ez a címe.)

A képek is ragyogóak (na, ezt azért javítanám: a képek között is vannak ragyogóak), de ezúttal a képekhez kapcsolódó történetek a legérdekesebbek. Az Uffizibe ugyanis háromféleképpen lehet(ett) bekerülni: vásárlás útján, felkérés alapján vagy falajánlással. Az előbbire csak nagyon régen volt példa, akkor is ritkán, a középső már a tizenkilencedik században is nagy megtiszteltetésnek számított (lásd erre vonatkozóan a Benczur és Pulszky-idézeteket), a harmadikkal sokan próbálkoztak, próbálkoznak, de csak kevesen érnek célba. (Gyakran fordul elő, hogy a múzeum visszautasítja az ajándékot.) És még a bekerültek is három kategóriában indulnak: állandó tárlat, Vasary-folyosó, raktár. De akárhogy is, aki elmondhatja magáról, hogy önarcképe az Uffiziben van, beérkezettnek tekintheti magát.

Különös névsor, annyi szent: zsenik, divatlovagok, protezsáltak és szerencsés önmenedzselők – ezek adják a magyar festészet önarcképét a világnak. Minden kép külön történet, köztük néhány egészen regényes is – említsük meg itt Barabás Miklóst (akinek festményét a múzeum visszautasította, majd elveszettként befogadta) és Sándor Árpád (esetleg Árpád Sándor) művét, akiről a nevén (?) kívül semmit sem tudunk.
Csak azt, hogy halhatatlan.

Jolsvai András