Menyhárt Jenő a zene peremtörténeteiről

– Valahol lenni: ez az Európa Kiadó új lemeze. Az albumon a három évvel ezelőtt kiadott Annak is kell négy felvétele hallható új változatban. Máris elavultak volna azok a dalok?

– 2013-ban, húszéves alkotói szünet után, új felállásban kezdtünk el dolgozni. Húsz év után újra magyar nyelven kezdtem el írni számokat. Az Annak is kell idején a zenekar nagyon korai stádiumában volt még. Aztán ahogy folytattuk, egyre inkább megtaláltuk a magunk hangzását, kialakultak a munkamódszereink. Közben születtek újabb számok is. Körülbelül egy évvel ezelőtt úgy éreztem, a korábbi és az újabb számok párosításával jobban megmutathatjuk, hol tart ma az Európa Kiadó.

– Az együttes egész pályafutására jellemző ez a búvópatakszerű felbukkanás. Hogy hosszabb-rövidebb szünetek után egyszer csak újra megjelennek a zenei színen. Nemrégiben nyilatkozta: nem szeretné, ha nosztalgiazenekarnak tekintenék.

Fotó: Kovalovszky Dániel

– Valóban mindig is periodikusan működtünk, mert nem csak a zenekar köré építettük az életünket. Amikor viszont az Európa Kiadót csináltuk, akkor arra koncentráltunk. Úgy gondolom, ezek jó döntések voltak mind az életünk, mind az alkotás szempontjából. Így időt hagytunk a feltöltődésre, a változásra, az újragondolásra. Ami a nosztalgiát illeti: már nekem is távoliak a nyolcvanas évek és a kilencvenes évek eleje, de ettől még fontos ez az időszak nekem. Leginkább a munkánkkal összefüggésben, hiszen nekünk ez elsődleges alkotói korszak. Ugyanakkor tudni kell túllépni is. Lehet úgy is működni, hogy bemutatunk egy sokaknak tetsző trükköt, és utána azt ismételgetjük. De engem ez nem vonz, inkább az új formákat, az új megfogalmazásokat keresem. A régi számokat is a jelenből próbáljuk megtölteni újra és újra önmagunkkal, ahelyett hogy wurlitzerszerűen játszanánk őket. Így lehet ébren tartani az izgalom és a kíváncsiság érzését, ami miatt elkezdtünk zenélni. Élő viszonyt akarok építeni a régi dalokkal, nem pedig dagonyázni bennük.

– Szerintem a nyolcvanas évek magyar underground zenéjének társadalmi szerepe, hatása máig nem került a helyére. Több mint harminc év távlatából hogyan látja azt a légkört, azt a közeget, amely kiváltotta ennek a kezdetben szűk zenei körnek az indulását?

– Az irányzatot nem mi találtuk ki, világjelenség volt. Felnőtt egy perspektívát vesztett generáció. Sokan érezték úgy: nem nagyon látnak maguk előtt vonzó lehetőségeket, modelleket, mintákat. Ők léptek színre azután, hogy a hatvanas évek nemzedéke megtorpant és „beilleszkedett”. Ezzel az elveszettnek látszó helyzettel szemben vagy neki hátat fordítva megpróbáltunk olyan világot teremteni, amelyben élhetünk, kommunikálhatunk és önmagunk lehetünk. És erre lehetőséget adtak ezek az underground csatornák. Nálunk ez még inkább így volt, mint a világban másutt, hiszen ekkor még homogén, központosított, úgynevezett „szocialista” rendszer működött, és csak nagyon korlátozott fórumokon jelenhettünk meg. Persze a punk és hasonló irányzatok sehol a világon nem lettek a fősodor részei. Ezzel együtt számos kísérletével, érdekes történetével jó évtized volt ez ebben a kultúrában. Aztán a világ elindult másfelé, és az underground kikerült a látókörből. Sajnos nem eléggé jól dokumentált korszak, ennyi év után nehéz lesz feldolgozni.

– A rockzene is alaposan megváltozott.

– Amíg a rockzene új volt, külön izgalmat adott neki, hogy még nem lehetett látni a kereteit, ezért mindenféle járatlan utakkal lehetett próbálkozni. Mára a keretek letisztultabbak, és kiépült a műfaj köré egy iparág, beleértve a koncerthelyeket, fesztiválokat is. Ha pedig valami iparszerűen működik, az hatással lesz a formára és a tartalomra is. De azért az internet lehetőséget ad arra, hogy független kezdeményezések is megjelenjenek a nyilvánosság előtt – csak meg kell találniuk a módot, hogy a nagy forgatagból kitűnjenek. Én most az Európa Kiadóval a nyugodtabb utat választottam: ha eddig nem csináltuk iparszerűen, most már nem fogjuk elkezdeni. Mondhatni: „sehol sem vagyunk”, ennek kis előnyeivel és nagy hátrányaival.

– A két legutóbbi lemezük gyakori szereplői azok a társadalom peremére szorult emberek, akikkel nap mint nap találkozunk Magyarországon.

– Az egész világon… Szétszakadnak, polarizálódtak a társadalmak, egyre kevesebben vannak középen. Vannak, akik elit helyzetben élnek, mások marginalizálódtak. Ez utóbbiak vannak többen és a korábbinál jobban szem előtt vannak. Már nem tudják eldugni őket, hallatják a hangjukat és megjelennek a világeseményekben is. Jobban, mint öt-tíz évvel ezelőtt. Egyébként mindig is léteztek, de kissé kiestek a kultúra érdeklődésköréből.

– A Valahol lenniről a kedvencem a Feri, egy potenciális ámokfutó balladája. Az elmúlt években sok ilyen alak bukkant fel, nemcsak Amerikában, hanem például legutóbb Finnországban.

– Nem úgy ültem le, hogy elhatároztam: ilyen figurákról fogok írni. Csak úgy felbukkantak bennem ezek a történetek. Ez abból is fakadt, hogy Amerikában elég sokat éltem marginalizált helyzetben, és bizonyos szempontból Magyarországon is. Másrészt felnőtt életem egy részét Amerikában éltem meg, a másik, nagyobb részét itt, és így kicsit mindig csak a fél életem van velem. A másik nemcsak hogy nincs jelen, hanem nincs is képben. Azok, akikről írtam, szintén „féléleteket” élnek, akár földrajzi értelemben, akár úgy, hogy a „másik életük” titokban van vagy csak elképzelik azt. Ez köti össze elsősorban ezeket a szereplőket, és ettől állnak hozzám is közel.

Fotó: MTI/Kovács Tamás

– Hogy lehet ilyen „féléleteket” megélni?

– Ezek olyan adott helyzetek, amelyekkel meg kell tanulni együtt létezni. Mint például az én esetemben.

– A Jó lesz nekünk című Európa Kiadó-klasszikusban hangzik el: „Véget ér majd a történelem.” Ezt sokan mondták az elmúlt húsz évben, és különösen felerősödtek ezek a hangok 9/11 után.

– Szerintem nem érkeztünk el a történelem végéhez, de annak a világnak, ahogyan eddig éltünk, vége. A mai társadalmak gazdasági, szociológiai, ökológiai szempontból fenntarthatatlanná váltak. Most nagy kanyar előtt állunk, és nem tudjuk, mi van a kanyar mögött. Attól függ, hogy mi, emberek hogyan alakítjuk vagy hogyan hagyjuk, hogy valakik alakítsák helyettünk.

– „Olyan már, mint egy menekülttábor, / mindenki itt van, aki nem elég bátor” – énekelte az Európa Kiadóban. Ez a két sor ma egy kicsit másképpen hangzik, mint a nyolcvanas években.

– A menekültek témája nem csak Magyarországon vált központi kérdéssé, egész Európában jelen van. Ez is része annak az átalakuló világnak, amely körbevesz minket. Mivel sok minden szétesőben van, egyre több embernek kell gazdasági, ökológiai okokból vagy háborúk miatt vándorolni. Éppen ezért ez a szám nem kevésbé aktuális, mint annak idején, de lehet, hogy ma még inkább az.

– Már készül az Európa Kiadó „digitális tere”.

– Ez a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem projektjeként indult. Az egyik kurzuson a diákok azt a feladatot kapták, hogy hozzák létre az Európa Kiadó 21. századi archívumát. Ez adta meg a lökést ahhoz, hogy elkezdjünk anyagokat gyűjteni, nagyon sok mindent összeszedtünk, digitalizáltunk. Most ez a nagy anyag már készen áll arra, hogy feldolgozzuk, megszületett az elképzelés a formájára is. Hatalmas munka, de meg kell csinálni.

– Ön évekig dolgozott aktivistaként a Greenpeace környezetvédő mozgalomban. Napjainkban egyre élesebb a vita a klímaváltozásról és a megújuló energiákról is.

– Vannak, akik szerint ez vitatéma lehet, miközben a klímaváltozásról kialakult már egyfajta tudományos konszenzus. De ha csak a józan eszünket használjuk, akkor is nyilvánvaló: az üvegházhatású gázok hőt ejtenek csapdába, így ezek mennyiségének növekedése a légkörben az atmoszféra és az egész klíma felmelegedését okozzák. Mindez pedig mérhető, már 400/1 000 000 fölött van a szén-dioxid-részecskék aránya a légkörben, bolygónk átlaghőmérséklete pedig ezzel összefüggésben egyre emelkedik. A vitagerjesztés régi stratégia: amíg az emberek vitatkoznak valamin, addig nem csinálnak semmit. Akik a vitákat fűtik, azoknak érdekük, hogy ne legyen változás. És így épül fel a média is. Világos, hogy mi történik, cselekedni kellene, a világ már elég régóta lépéshátrányban van az eseményekkel szemben, és minél inkább lemarad, annál súlyosabb következményekkel kell majd számolnia.

– Lehet eredményeket elérni civil szervezetekkel?

– Anno, amikor elkezdtem az aktív munkát a Greenpeace-ben Amerikában, az amerikai elnökválasztás kampánytémái között még nem szerepelt a globális klímaváltozás. Magyarországon pedig a mai napig ez nem választási téma. De civil szervezetek beemelhetik a témát a közbeszédbe, és akkor a politika is lépéskényszerbe kerül: ki kell dolgoznia az elképzeléseit és a gyakorlati lépéseket. A politikusok nem kezdenek el maguktól ilyesmiről beszélni, főleg ha megoldási javaslatuk sincs. Ez a civil társadalom fontos feladata világszerte: a politikusokat olyan helyzetbe hozni, hogy kénytelenek legyenek bizonyos kérdésekkel foglalkozni. Magyarországon nem túl erős a civil társadalom, és ez meg is látszik. Ám a nagy civil szervezeteken túl érhetnek el komoly, kézzelfogható helyi eredményeket a kicsik is. Például megmentenek egy erdőt, parkot, folyót, lelepleznek szemetelőket, visszafordítanak toxikus szállítmányokat, rávilágítanak korrupciós ügyletekre. A civil társadalom aktivitása nélkül nem jutunk előre. Egyáltalán nem elég négyévenként szavazni valakire, aztán várni, hogy minden jó legyen. A politikusokat két oldalról éri a nyomás: egyrészt a gazdasági érdekcsoportok, másrészt a civil társadalom felől. Ha a civilek hallgatnak, lemondanak a beleszólás jogáról, és nem tudják magukat megvédeni a nagy lobbik diktálta intézkedésektől.