Mennyi titok!

Titkos gyűjtemény – ezt a címet adta Pesten mindössze öt napig látható kiállításának a Kieselbach Galéria. (A tárlat aztán Győrbe vándorol, ott lesz megcsodálható tavaszig.) Az ügy lázba hozta a várost, az emberek egymást taposták a hajdani kávéház helyén, a katalógusok idő előtt elfogytak (vagy legalábbis ez lett mondva róluk), mindenki látni akarta a hajdani hentesmester festménykollekcióját, melyet állítólag a legnagyobb titokban gyűjtögetett össze a Csanády utcai kis bolt nem kis hasznából, egyről kettőre jutva, mígnem a szerény lakás minden szabad falfelületén sok-sok Vaszary, Rippl-Rónai, Aba Novák és Perlmutter Izsák helyezkedett el. (Hogy a többiről, Derkovitsról, Kassákról, Ámosról, Anna Margitról és Ámos Imréről etc. ne is beszéljünk.)

A gyűjtemény fantasztikus, a történet is fantasztikus, de hogy mennyire autentikus akár az egyik, akár a másik, azt ebből a szögből természetesen nem lehet megállapítani. Kieselbach Tamásé az érdem, hogy az árnyékból a fényre segítette a képek seregét, és ha csak rövid ideig is, gyönyörködni engedett bennünket ebben a páratlan kollekcióban. Hogy a csekély megválaszolt kérdés sok-sok megválaszolatlant szült, az persze természetes. Gyanítom, hogy többségüket soha nem fogjuk tudni megválaszolni. De azért biztosan lesznek a közeljövőben megválaszolható kérdések is. Arra, hogy mi a valóságos jogi státusa a gyűjteménynek ma, a galériás elegánsan megkerülte a választ egy vele készült rádióinterjúban. Na de hát, ennyi véletlen, az már nem véletlen. A képek most beköszöntek a magyar kultúra közösségi terébe, mostantól számolni kell velük megint. Mondjuk, például aukciókon. Ahol a számoláshoz jócskán hozzájárul majd az a hírverés, ami (ezzel a cikkel is) esik manapság.

Engem persze legjobban az emberi oldala érdekel ennek a történetnek. Ül egy mackónadrágos alak egy csodálatos kollekció közepén, amelyet a maga savanyította uborkából vásárolt (hoppá!), és hallgat. Aztán meghal. Kíváncsi vagyok, mit gondolt a halottkém, végigpásztázva a falakat.

Jolsvai András