Megtanultunk vacsorázni
Olyan szerény a világhírű rendező, mintha csupán statiszta volna a tulajdon életében. Az Oscar-díjról azt mondja: véletlen, és nem jelent semmit. A sikerről, hogy jön az érdemtelenül is. A világról, hogy egyre hülyébb. Magát savanyú uborkának látja, önbizalomhiányosnak, szkeptikus iparosnak, ambíciónélkülinek, lustának, akinek a dolgok csak az ölébe pottyantak.
Úgy véli, a legjobb komédiákat Shakespeare írta (például Hamlet). A filmrendezők közül leginkább Woody Allent szereti („korunk Csehovját”), Bergman viszont lehangolja.
A színházat jobban kedveli a filmnél (noha filmrendezést tanult), színészkedni imád, boldogan játszana női szerepeket is. Nem érzi magát rendezőnek, sem a kamera mögött, sem a színpadon. „Azt szoktam mondani: az első néző vagyok. Vagy a néző helyettese. Megbízottja.” Nem szereti azt a színházat, ahol a rendező előtérbe tolakodik. A szeretet fontosabb, több, mint az önimádat.
Mérsékelt égövi ember: egyszer Párizsban megkóstolt egy osztrigát („iszonyú volt”), Nizzában ’66-ban halat evett, s majdnem belehalt. Filmjeiben csak a gazemberek cigiznek, s mamája az Oscar-díj átvétele után is szemére vetette, hogy a Szigorúan ellenőrzött vonatok némely jelenetében csúnyán beszélnek.
Úgy gondolja, a film nagy lehetőség lett volna az emberi érzékenység csiszolására, de elrontottuk. „Rossz irányt vett a filmművészet.” Képein manapság vagy lőnek, vagy közösülnek, vagy kínoznak. Ő kerüli a konfliktusokat, nem gondolja, hogy a másik ember lehányása út lenne a katarzishoz. A televízió elhülyít, „eltahósít”, és borzalmas károkat okoz. „Bármilyen szörnyűséget látunk is a tévében, megtanultunk nyugodtan, jóízűen vacsorázni közben” – írja.
A betegágyán fekvő, általa igen tisztelt alkotótársnak, Hrabalnak utoljára egy üveg vodkát vitt, „Sztálin könnyeit”.
(Trabanttal a Hiltonig. Jirí Menzel Szabó G. Lászlóval beszélget. Kalligram Kiadó.)
