Megint Escher
Escher Károly, ha élne, elégedett lehetne az utókorával. (Bezzeg amikor még élt, nem lehetett elégedett: méltatlanul nehéz körülmények között teltek utolsó évei. Megjegyzem, általában így szokott ez lenni, és nem fordítva, sajnos.)
Escher Károly, ha élne (százhúsz éves lenne csak, nem kor az manapság), azt tapasztalhatná, hogy rövid időn belül a negyedik kiállítás nyílik munkásságából. Ezúttal a Politikatörténeti Intézet válogatott harmincegynéhány képet a sok tízezres életműből. (Amely, mint e megnyitón megtudhattuk az Országos Széchényi Könyvtár jelen lévő munkatársától, egyben van ugyan – ami nagy szerencse –, de a pusztulás szélén áll. A szakemberek a klinikai halál állapotából igyekeznek visszahozni a negatívokat, megmenteni, digitalizálni, rendszerezni őket. Versenyt futnak az idővel, s minthogy elég pénz erre sincs, a végeredmény – minden erőfeszítés ellenére – egyelőre kétséges.)
Escher Károly, ha élne, elmesélhetné, milyen körülmények között születtek ezek a rendszereken átívelő, politikatörténeti jelentőségű fotográfiák. Horthy a Délvidéken, Bajcsy-Zsilinszky temetése, Nagy Ferenc, Tildy Zoltán, Rákosi, Gerő és a többiek nyilvános fellépései a koalíciós időkben. De, minthogy nem él, a megnyitó közönségének az életmű legjobb ismerője, Albertini Béla beszélt a riportfotózás szubjektív elemeiről, Escher világszemléletéről, és arról, hogy rövidesen talán könyvben is találkozhatunk a nagy fényképész munkásságával.
Úgy legyen.