Még nem teljesen apáca

- Klárika, maga Nyíregyházán az Angol Kisasszonyoknál nevelkedett, ugye?

– Igen, 14 éves koromtól.

– Azt mondják, az angolok meg tudják mondani valakiről, hogy Oxfordban szerzett diplomát, vagy Cambridge-ben. Fölismerhető volt akkoriban, hogy valaki milyen internátusban tanult? Hogy ő mondjuk az Angol Kisasszonyoknál nevelkedett?

– Hát nem akkoriban, hanem később – amikor már felnőtt lett – volt fölismerhető, hogy az illető valami jó helyen nevelkedett. A viselkedéséről meg a modoráról. Még akkor is, ha csak otthon jól nevelték. Meglátszik az ilyesmi, persze. A fiúkon is nagyon meglátszott, hogy hol érettségiztek, milyen iskolába, milyen kollégiumba jártak, mert az intézetben mégis egy szigorúbb háziszabályzat szerint kell élni. Én nagyon hiányolom, hogy most nincs elég internátus. Nagyon jót tenne a mai gyerekeknek...

– Az ma is észrevehető egy gyereken, hogy intézetben nevelkedett...

– Ugye?...

– Igen, csak ma ezt nem éppen dicsérőleg szokták megjegyezni róla... De annak idején például mit tanult egy úrilány? Tanult hímezni? Kézimunkázni?

– Nahát, nekem kereskedelmi érettségim van, Ákos! Bocsánatot kérek...

– Tetszik tudni gépelni is?

– Ha nagyon muszáj, akkor tudok. Szoktam is, mert ha otthon fordítgatok, akkor géppel írok.

– És a számvitel? A kettős könyvelés?

– Maga most ugrat engem, mert olyan büszke vagyok a kereskedelmi érettségimre. Nézze, a szüleim akkor már a tönkremenés szélén álltak, mire én 14 éves koromban elvégeztem a polgári iskolát Balassagyarmaton. És akkor mondogatták, hogy „kenyeret kell adni a kislány kezébe, mert nem lehet tudni, mi lesz”.

– Világos. Akkoriban még nem volt olyan magától értetődő, hogy a nőknek is dolgozni kell.

– Hát az én szüleim úgy gondolták, hogy a kereskedelmi iskola, az arra lesz jó, hogy majd akkor a kislány bankba kerül, vagy egy ügyvédi irodába, a lényeg az, hogy kenyér legyen a kezében. Szegénykék nem tudták, hogy én nem tudok számolni. S pont engem kereskedelmi iskolába... Rettenetesen rossz tanuló voltam. Egész egyszerűen nem értettem semmit a matematikából, semmit a világon. Olyan hülye, mint én, nem volt még egy az osztályban! Ha engem fölszólítottak felelni, az egész osztály becsukta a könyvét, mindenki karba tette a kezét, hogy most jön a cirkusz... Hát igen. Azért áthúztak az érettségin nagy nehezen. Áthúztak, de... Soha nem dolgoztam bankban, mert...

– Mert?

– Szóval az apácáknál végeztem a kereskedelmit.

– Apáca szeretett volna lenni?

– Hát... igen.

– Ezt most a legkomolyabban mondja?

– A legkomolyabban.

– Érzett valamiféle elhivatottságot?

– Igen. Volt egy nagyon kedves apácám, aki nem tanított az iskolában, mert ő házi apáca volt: velünk volt egész nap, felügyelt ránk, korrepetált, esetleg megnézte, hogy a fülünket kimostuk-e vagy sem, szóval ő volt az intézeti mamánk.

– Ma napközis tanárnak hívják...

– Valami ilyesmi. Napközis tanár?

– Gondolom.

– Hát ez elég mulatságosan hangzik. Na, elég az hozzá, hogy én akkor már hordtam a kis sororgallért. Ha esetleg nem tudná, a sororság körülbelül olyan, mint a párttagjelöltség.

– Még nem teljesen apáca, de már majdnem.

– Úgy van.

– Apácajelölt.

– Apácajelölt, igen. És ez a mi intézeti mamánk, ez a parasztlányból lett egészséges, drága teremtés, aki takarítás közben mindig valcereket fütyörészett, énekelt, s úgy repült utána a fátyla, amint sürgött-forgott, szóval ő mindig mondta nekem: nem leszel te apáca, nem maradsz te itt! Elszomorított: miért tetszik mondani, olyan rossz vagyok? Miért ne lehetnék én apáca? Nem, azt mondta, benned mocorog valami, nem leszel te apáca. Olyanokat mondasz, hogy missziós apáca akarsz lenni, meg a lepratelepre mennél gyógyítani, meg hogy belépnél a tanító rendbe, ugyan, ugyan... Egy apáca oda megy, ahova küldik, ha kell, akkor reggeltől estig imádkozik. Na, én éppen ezt nem szerettem volna. Én tevékeny apáca akartam lenni.

– Van egy gyanúm.

– Igen?

– Az a gyanúm, hogy Klárika, maga igazából különbözni akart. Nem hasonló akart lenni a környezetéhez, hanem más akart lenni, mint a többiek. Akkor is, amikor úgy gondolta, hogy apáca lesz, és akkor is – habár ez elég nagy váltás –, amikor egyszer csak arra gondolt, hogy színésznő lesz.

– Nem váltás, én most sem érzem annak. Thália papnője vagyok, nem?

– Ez így túl patetikus magától, azt hiszem.

– Patetikus?

– Hát nem?

– Nem tudom. Egy-egy szép előadás után – megmondom magának őszintén – úgy érzem, valami nagyon nemes hivatást töltöttem be. Ha ott húsz ember sír vagy törülgeti a szemét, vagy úgy elvarázsolódik, hogy elfelejt tapsolni, vagy úgy megy haza, hogy még órákig azon gondolkozik, amit látott, hallott... Ilyen értelemben nem olyan távol eső egymástól a két hivatás...

– Az apácáé és a színésznőé?

– Igen. Furcsának találja?

– Nem. Sőt! Ismerek egy másik színészt, akivel valami hasonló fordult elő. Avar Pistáról van szó, akinek pedig igazán egészen más volt a sorsa, mint a magáé, Klárika. Hiszen Avar Pista – aki művész, főiskolai tanár és országgyűlési képviselő – valamikor bányacsillés volt, vájár. És gyerekkorában, tudja, mi szeretett volna lenni? Pap. És ő is – amikor ez szóba került – azt mondta: nem áll olyan nagyon messze egymástól a két hivatás.

– Nem bizony! Mert a pap is, a színész is hatni akar az emberekre.

– Igen, de azért ebben benne van ám a tévedés lehetősége is. Mert az ember egyszer csak elkezdi úgy képzelni, hogy rendelkezik egyfajta képességgel. De amíg ennek nincsen meg a próbája, amíg ez nem derülhet ki, addig tulajdonképpen úgy is vehetjük, hogy ezzel nem rendelkezik. Lehet, hogy ez így nagyon zavaros...

– Az. Nem is értem, mit akar most kérdezni.

– Nem is csodálom. Magam is rájöttem. Nem kérdezni akarok, csak úgy spekulálok azon, hogy nekem például volt egy iskolatársam, egy aranyszájú dumavirtuóz. Riporter szeretett volna lenni. És ez a nagydumájú fiú olyan gátlásos lett abban a pillanatban, ahogy kézbe kellett fogni egy mikrofont vagy – képletesen értve – kézbe kellett volna fogni egy interjúalanyt. Klárika, maga mikor gondolt először arra, vagy mikor vette észre, hogy hatni tud másokra? Hogy képes megnevettetni vagy megríkatni.

– Nem emlékszem, hogy mikor. Tudja, én nagyon lassan lettem színész. Nem üstökösképpen ragyogtam föl, ha erre gondol, hanem kicsi mondatokkal kezdtem, aztán kaptam több mondatot, volt egy kis jelenetem, az már komoly dolognak számított, és jött egyik kicsi szerep a másik után.

– Mint minden pályakezdőnél...

– Igen, de én nem végeztem színiiskolát. Engem úgy vett oda a Jób Dániel – az akkori nagy vígszínházi igazgató –, hogy kiválasztott egy meghallgatáson. Huszonöten voltunk lányok, mind ott vártunk a sorunkra, és az ügyelő egyenként lökdösött be mindenkit a színpadra. Az egyik szavalt, a másik énekelt, a harmadik táncolt is, énekelt is, mindegyik csinált valamit. Soha nem felejtem el, belöktek, sötét volt a nézőtér, a direktor bácsi valahol ott ült hátul a vaksötétben, én nem láttam semmit, csak álltam tehetetlenül. És azt hallottam, hogy na! Csak némán álltam tovább. Erre most már türelmetlenül, elnyújtva: Naa! Igen, kérem, tessék parancsolni. Erre azt mondja: mondd már, vagy csináld, tegyél valamit! Hát mit? – toporogtam zavartan. Hát amiért idejöttél, add elő! Nem tudok, kérem, semmit. Mit végeztél? Kereskedelmit. Tudok gépelni és gyorsírni. Mire azt mondja: hát miért vagy itt?! Mondom, mert színésznő szeretnék lenni. De kereskedelmi érettségim van, és mi nem tanultunk verseket, nem tudok mondani semmit. Na – azt mondja –, kicsit menj föl-alá. Biztos nézte az alakomat vagy a lábamat. Egy dalt se tudsz elénekelni? – kérdezte. Azt hiszem, hogy elénekeltem valamit, talán egy Katyi-nótát, nem tudom. Erre már nem emlékszem. De azt mondta: jobbra! Hamarosan kiderült, hogy balra azokat állították, akiket eltanácsoltak, jobbra azokat, akiket fölvettek.

– Főiskola nélkül...

– Jób azt mondta: jó, hogy nem végeztél főiskolát, mert ha tehetséges vagy, legalább nem rontottak el. Az lesz az iskolád, hogy minden áldott nap 10 órakor itt fogsz ülni a leghátsó sorban, és nézed a nagyok próbáját. Hát óriási társulata volt az akkori Vígszínháznak. Somlay, Góth, Góthné, Jávor, Rajnay, Makay, a két Pethes, Kabos Gyula... Mindenki ott volt akkor, aki a szakmában számított valamit.

– Mit tanult tőlük? Mit látott?

– Elsőként azt, hogy kínlódnak a próbákon. Darvas Lili sírva fakadt, és azt mondta, hogy ezt nem tudja megcsinálni, mert nem érzi. Mi az, hogy nem érzi? Mit nem érez? Hát ezt mind meg kellett hallani, észre kellett venni, meg kellett tudni, hogy mitől szenvednek. Vagy hogy fölordít a rendező: nem jó, még egyszer! Hát bejön a színész újra, és csinálja, és mondja a szöveget. De a rendező megint ordít: Nem jó, még egyszer! És megismétlik harmadszor és negyedszer és nyolcadszor. Mikor már azt mondta a rendező, jól van, mehetünk tovább, akkor annak utána kellett gondolnom, hogy mi volt itt a hiba. És foglalkoztatott a dolog, és rájöttem: ja, ez és ez, és sokkal többet tanultam, mint ha elvégeztem volna a négy év főiskolát.

– És segítették?

– Segítettek annyiban, hogy nagyon szerettek. De nem kellett ott nagyon segíteni, mert a Jób, az ráncba szedett. Menj vissza Debrecenbe úrilánynak! – mindig ezt mondta. És ez a legnagyobb sértés volt.

– Színészkörökben...

– Na igen, hát hogy nem vagyok színpadra való. Nagyon szigorú igazgató volt. Szerencsés vagyok, hogy ilyen kegyetlenül szigorú igazgató kezébe kerültem. Ma félnek a rendezők a fiataloktól. Ha kijelenti például, hogy nem vágja le a szakállát azért a szerepért, akkor nem vágja le.

– A rendezők félnek a fiataloktól?

– Igen.

– Én éppen az ellenkezőjét hallom...

– Mindenesetre nagyon kesztyűs kézzel bánnak velük. Nekem egyszer Jób megfogta a két vállamat, fél óráig rázott, és közben ordított, nem emlékszem már, hogy mit. Az benne volt, hogy menj a fenébe, menj vissza Debrecenbe úrilánynak, meg tönkreteszed a színházat, meg nem tudsz se tótul, se magyarul! Ja, most jut eszembe, hogy ez A francia szobalány – életem első nagy sikere – házi főpróbáján volt. Az első felvonásig egy mosoly nem volt a nézőtéren, semmi. Jób fölrohant az öltözőmbe, fölrántott a székről, elkezdett rázni, teljesen hülyére rázta a fejemet, ordított, és bevágott a sarokba. És akkor az ügyelő szólt, hogy második felvonás, kérem a szereplőket! A felvonás végén már óriási volt a siker, kitört a taps, és tapsoltak hosszú percekig. Hát, én azóta tudom, hogy engem rázni kell. Igen. Ezt kevés rendező tudja. Egy rendező van Budapesten, aki tudja, hogy úgynevezett lusta színésznő vagyok. Ezt nem úgy kell érteni, hogy elkések, vagy fizikailag vagyok lusta. Itt, belül vagyok lusta. Ahhoz vagyok lusta, hogy belerázzam magam abba a figurába, akiről szó van. És egy rendező van Pesten, aki tudja, hogy...

– Nem akarja mondani a nevét?

– Vámos László. Ő mondta nekem életemben másodszor, hogy maga egy lusta színésznő.

– De azt tudja, Klárika, hogy a pályatársai jó része éppen azért panaszkodik, mert úgy gondolja, hogy túl sokat „rázzák” őket? Azt mondják, hogy ma már nem a színész a fontos a színházban, hanem hovatovább a rendező. Van, aki egyenesen azt mondja, hogy ez a korszak már a rendezők rémuralma!

– Jó, de hát ez mindig azon múlik, hogy ki rázza az embert. Nem?

– Hát... Igen. Igaz. Ez valóban nem mindegy. Hű, de bölcset tetszett mondani! Ezt még egyszer átgondolom... igen. Igen, igen! Nem mindegy, hogy ki rázza az embert...

– Mondjuk, ha Sztanyiszlavszkij ráz, akkor azt mondom, biztos igaza van. Csinálom.

– Igen, csak az a baj, hogy olyan sokan képzelik magukat Sztanyiszlavszkijnak...

– De hát ha Pityipalkó ráz, akit én rossz rendezőnek tartok, akkor az hiába ráz. Legfeljebb visszarázom.

– Mikor volt A francia szobalány premierje?

– Évszámokat ne kérdezzen, mert azt tudom csak, mikor születtem.

– Körülbelül sem emlékszik rá?

– A harmincas évek második felében. Apám ’35-ben halt meg, utána volt, egészen biztos.

– Édesanyja ott volt a premieren?

– Persze. Ott ült valahol középen, s amikor bejöttem, elkezdődött a susogás a nézőtéren, tudja, mikor a színlapokat előveszik az emberek, hogy ki ez a fiatal színésznő. És anyám nézett körbe, én fönt a színpadon mondtam a szerepet, s közben hallottam, hogy lent mozog a nézőtér. Halk taps meg nevetés. Hát kiderült, drága jó anyám nem bírta ki, fölállt középen, és azt mondta: az én kislányom! Persze megtapsolták halkan, miközben én ott fönn szerepeltem.

– Milyen volt a Vígszínház közönsége akkoriban? Úgy képzelem – nyilván csak olvasmányélmények alapján –, hogy olyan polgári közönség lehetett, amely rettenetesen kíváncsi volt az arisztokraták világára. Ezért is mutattak be olyan színműveket, ezért is voltak olyan pompás díszletek és jelmezek, és ezért szólt olyan sok darab az arisztokraták világáról. De lehet, hogy tévedek, és...

– Nem téved. Vagy legalábbis nem nagyon. Polgárok voltak. De nagypolgárok.

– A Vígszínház közönsége?

– A Vígszínház közönsége, az akkori Lipótváros, az újgazdagok, a gyárosok, laptulajdonosok, városi főtisztviselők, magánklinikák igazgató főorvosai. Hát nagyon drága dolog volt akkor színházba menni. Nem lehetett pulóverben, csak szmokingban és estélyi ruhában. Pláne premieren. A premieren frakkban jelentek meg az urak. A hölgyek meg fölékszerezve, az aranyfoglalatokban rubinok, gyémántok, briliánsok, csak úgy csillogott a nézőtér. Akkor nem lehetett garbóban beülni a páholyba, vagy pongyolában, ilyesmiben...

– Érzékeli a színész, hogy kik ülnek a nézőtéren?

– Én nem szeretem tudni, nem szeretek lenézni. Én ott... „máshol” vagyok.

– Akkor másként kérdezek. Érzi a színész, hogy egy más ízlésnek játszik?

– Ja, hogy másfajta emberek ülnek a nézőtéren? Hát hogyne!

– Tudja, arra gondolok, hogy a Vígszínház nagypolgári közönségének az ízlésvilága, az életélménye egészen más volt, mint mondjuk egy másik színház közönségéé. Ebből következően a Vígszínház színésze pontosan tudta, hogy akiknek játszik, mit várnak tőle, mire hogyan reagálnak, mi a jó hangütés, és mi az, amit nem fogadnak el.

– Nézze, akkor a színházaknak tényleg saját profiljuk volt. Aki a Vígszínházba jött, az tudta, hogy ott Molnár-darabok, Szomory-művek vagy pikáns francia vígjátékok mennek. Akkor nem volt az, hogy Shakespeare-t minden színház játszik. Shakespeare-t a Nemzeti Színházban adtak, a Víg pedig ezeknek a polgári vígjátékoknak volt a színháza.

– A társalgási darabok meghatározták a színház stílusát?

– Ez meghatározta a Vígszínház játékstílusát, a színészek beszédmodorát és sok minden mást.

– Hogyha egy vígszínházi színész átszerződött máshová, vagy mint vendég játszott egy másik színházban, akkor lehetett érezni azon a színészen, hogy vígszínházi stílusban játszik?

– Hogyne. Hírneves színésszel fordult elő, hogy más színháztól átjött vendégszerepelni hozzánk, és nálunk, a Vígben megbukott, mert annyira más stílust képviselt, mint az egyszerű Hegedűs Gyula meg a Góth házaspár. A mi Vígszínházunk társalgási hangnemű színház volt. Magyarul ma azt mondanám: természetesen beszéltek a színpadon.

– Más volt az intonáció is?

– Igen. Akkoriban a Nemzetiben még „szavaltak”. Szegény Bajor Gizi! A Bovaryné című darabban vendégszerepelt nálunk, és három-négy előadás után le kellett venni a műsorról, mert a közönség nevetett. Drámai pillanatoknál nevettek az emberek. Ezért nem kerültem én a Nemzetibe, pedig többször lett volna módom átszerződni. Okos barátok mindig lebeszéltek. Mindig azt mondták, hogy én ott nem érvényesülök. Ott más a beszédstílus, más a hangnem, más a mozgás, ott én elveszek, ott én nem vagyok Tolnay Klári. Igazuk volt. Sose mentem oda.