Már főnöknőjére sem hallgat a 007-es
007-essel először Szabadkán akadtam össze, valamikor a hatvanas évek derekán. Ian Fleming hetedik Bond-könyvének (a Goldfingernek) volt a főhőse. Akkoriban még filmen nem láttam, faltam hát a betűt, s a kötetnek azon a groteszk copyrightján sem akadtam fenn, hogy „egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás, Mózes Press Ltd. Haifa”.
Aztán megjött a mozikba is. A korábban tiltott gyümölcsnek kijáró kíváncsisággal néztem. Ökleinek nagyvilági tánca, James hódításai az ütött kokottok és az öntapadó nők között, a technika hihetetlen csodái, a birodalmi irónia ésa híres ügynök öniróniája tetszett.
Aztán kezdett el romlani. A mostani, felturbózott ölőgép annyira pörög, hogy a jámbor, üveges szemű nézőt már nem érdekli: ki van alul, ki felül, ki lő s kire, kiből csorog elő a paradicsomlé. Látunk hozzá hasonlót sok moziban. Akcióhősből tucatnyi van. Bond csak egy volt. Amíg meg nem újították. Mostani, ordítós-ölős történetéből kiirtották a főhőst. Pedig neki még volt saját karaktere. Most a legnagyobb tarzankodás, csinn-bumm és cirkusz közepette bekerít bennünket az unalom. Nincs hova tovább, a masina elszabadult.
Alighanem helyes volna Daniel Craiget arról meggyőzni, hogy amiben játszik, csak egy sztori. Nem kell összenőnie szerepével, a rettenthetetlennel, aki már a főnöknőjére sem hallgat, pedig az ide-oda repked a kedvéért. Több játékosságot, lazaságot! Gondoljon arra, T. Ügynök Úr, hogy Julius Caesar sem állta ki a szúrópróbát, és mégis eleven: emlegetjük!
Mondhatják persze: legyek türelmesebb, hisz ilyen hosszú sorozatnak nem lehet minden darabja műremek. Nem lehet mindennap aranytojást tojni. Akadnak hétköznapibb megoldások is. Mint itt. (Túl hangos filmmé rendezte Marc Forster.)
Ha lekopik az ügynök dossziéjáról a hetes szám, akkor csak a dupla nulla marad. Kár lenne érte.
