Géppisztoly és feltört széf a Dunában – Jó móka a mágneshorgászat
– Várj, megtisztítom a felszínét – mondja Vincellér Dávid, és a háromágú csáklyát bedobja a hínáros vízbe.
Barátja, Kovács Erik hátrébb lép a stégen. Ő az idősebb, már harminc, Dávid csak huszonhét. Kezükön gumikesztyű, fejükön Mágnes Horgászat feliratú sapka.
Előttünk a Taksony vezér híd. Az odavezető úton nagy a dugó, araszol a kocsisor. Motoros csónakok zúgnak el a Ráckevei-Dunán. A nádas ölelte stégről kilátunk a partra, egy férfi kutyát sétáltat, horgászok szerencsére nincsenek a közelben, csak zavarnánk őket.
Miközben Dávid tisztogatja a vizet, Erik egy korong alakú mágnest vesz elő, a rászerkesztett karikán átbújtatja a kötelet. Nem damillal, horoggal dolgoznak, és nem kell a hobbijukhoz hal sem: bivalyerős mágnessel pásztázzák a tavak, folyók mélyét, hogy kincsekre, fémszemétre találjanak. Négy éve kezdték, akkoriban rajtuk kívül csak egyvalaki foglalkozott mágneshorgászattal: a nemrég meghalt Zvolenszki Zoltán, azaz Guga. Róla a 444.hu így írt: „láncfűrészmániás, informatikai szakember, húsipari dolgozó, ötvenes évei elején járó bánki lakos”, aki tíz éve tölt fel a közösségi oldalakra videókat.
– Erik is YouTube-sztár akart lenni – ugratja barátját Dávid. A kezdetekről mesél: munkatársak voltak egy építőipari cégnél, irodistaként dolgoztak. Nézegették a neten a videókat, látták, hogy főleg Hollandiában milyen nagy hagyománya van a mágneshorgászatnak.
– Nem csoda – mondja Erik. – Sok ott a turista, rengeteg a csatorna, ki kell szedni belőle a bedobált szemetet, az eltűnt kerékpárokat.
Úgy tudják, a mágneshorgászat Amerikából indult, a hobbit űzők kezdetben úgynevezett hangszórómágnessel kezdték. Az ATV nemrég arról számolt be, hogy Franciaországban is egyre népszerűbb ez az időtöltés. Egy francia videoblogger azt mondta a kamerának: „A mágneshorgászat kaland, felfedezés, de mindenekelőtt azért jó, mert ezzel meg lehet tisztítani az ember közvetlen környezetét.”
Kezdetben Dávid és Erik is hangszórómágnessel próbálkoztak, aztán a neten kerestek olyan céget, amely képes speciális mágneseket előállítani. Kínában találtak egyet, azóta többször is finomítottak a mágnes tervén, míg az a legjobb nem lett. Van 650 kilónyi vasat elbíró mágneskorongjuk, a legkisebb erejű mágnesükkel pedig akár 110 kilónyi vasat is kihúzhatnának a vízből. Webshopot is nyitottak, a leggyengébb mágnest nyolcezerért, az erősebbet, ami csak kiemelésre jó, 35 ezer forintért árulják. Huszonévestől az ötvenesig akadt már vevőjük. De vásárolt náluk két nyugdíjas hölgy is. Később azt írták nekik, hogy még nem horgásztak a mágnessel, de a grillsütő alól a szegeket, fémhulladékokat kiválóan össze lehet gyűjteni vele.
A fiúk az első profi mágnesükkel kihúztak egy fémkukát a folyóból. Videóra is felveszik a kalandjaikat: YouTube-oldalukat tízezren követik, facebookos bejegyzéseiket 17 ezren figyelik.
– Négy éve volt a hőskorszak, akkor bárhol bármit találtunk, nem volt rajtunk kívül mágneshorgász – mesélik. Ma már nehezebb a dolguk, idehaza két-háromezer embernek lehet mágnese, amit alkalomadtán használnak is, elorozva a többiek elől a zsákmányt.
– Meg lehet ebből élni?
– Nem – válaszolják. Egyszer elvitték leadni a talált vasat, alig kaptak érte pénzt.
– Önkormányzatoknak hasznos lehet ez a fajta szemétszedés, még pénzt is áldozhatnának rá. Nem kerestek meg titeket? – kérdezem.
– Dehogy!
– Talán egyszer létrehozhatunk majd egy egyesületet – mereng Erik.
Rendeztek már versenyt is egy kalandpark területén: biciklit, sisakokat dobáltak a vízbe, a versenyzőknek meg kellett találniuk a szemetet. Tartják a kapcsolatot a többi mágneshorgásszal, találkozókat is szerveznek.
Dávid és Erik már nem egy munkahelyen dolgoznak: Erik most földmunkagép-értékesítéssel foglalkozik, területi képviselő, járja a környéket, jut ideje arra is, hogy feltérképezze a vízfolyásokat, tavakat.
– Amikor hazaérek, szólok Dávidnak, hol érdemes horgászni, és havonta két-három alkalommal neki is vágunk – meséli.
– Amíg mi keresgélünk, a lányok elmennek fagyizni – mondja Dávid.
Neki menyasszonya van, Eriknek barátnője, gyakran közösen mennek kirándulni.
Hogy mit csinálnak a kifogott hulladékokkal?
– Amit nem lehet használni, azt kukába dobjuk, amit kell, azt leadjuk a rendőrségen, a használható dolgokat pedig hazaviszem – mondja Erik. Szeretne egy vitrint, ahol a kincseit tarthatná. Persze nem otthon, hanem majd az irodájában.
És mit csinál a zsákmánnyal Dávid?
– Én nem vihetek haza semmit – nevet. Menyasszonya nem örülne a kacatoknak.
Hogy mit találtak eddig? Általában napszemüvegeket, csavarhúzókat, horgászkellékeket. Többször bukkantak már számzáras, feltört széfre, pisztolydobozra pisztoly nélkül, kerékbilincsre, motorblokkra. A jó állapotban lévő bicikliket meg a széfeket, fegyvereket bejelentik a rendőrségen. Az egyik széfben régi német márkákra is bukkantak.
– Találtam már második világháborús forgótáras pisztolyt is. A dunaharaszti vasúti hídnál kifogtam egy vízbe dobott modern Scorpion gépfegyvert. Az előbbi ügyében a rendőrök hamar lezárták a vizsgálatot, a géppisztoly esetében nem, a fegyvernek feltehetően köze lehetett valamilyen bűncselekményhez – mondja Erik.
Azt állítják, hogy a falvakból kivezető út jobb oldalán az öntözőcsatornában szinte mindig biztosan találnak egy biciklit.
– De miért nem a másik oldalon?
– Mert az ember egy darabig hajtja a biciklit, aztán megáll, és belevágja a hozzá legközelebbi vízbe – mosolyognak.
– Mit szeretnétek még találni?
– Egy ilyen sisakot.
Erik előhúz a cókmókjából egy rozsdaverte, világháborús katonai páncélos fejfedőt.
– Ezt, sajnos, nem én találtam, bartereztem – magyarázza.
– És Dávid?
– Én annak örülnék, aminek Erik is örülne – mondja diplomatikusan.
Egy tévés riporter felkérte őket, hogy segítsenek a Seuso-kincsek még meg nem talált darabjait felkutatni.
– Egy szemtanú negyven éve megpróbálta a kincseket kihozni a bánya területéről, de félt a bányaőrségtől, és állítólag bedobálta az értékes tárgyakat egy kútba. Azóta a kutak nagy része beomlott, az illető sem emlékezett pontosan a helyre, ahol megszabadult a fémholmiktól. Vittünk kamerát, leengedtük a kutakba, de sajnos nem találtunk semmit. A kincsek esetében természetesen a mágnest nem tudtuk volna használni: a tőrt talán még megfogja, de az ezüstöt nem – mesélik egymás szavába vágva.
Erik dobja be először a mágnesét a folyóba, lassan húzza vissza a kötelet és a korongot, pár centit emeli el a folyómeder aljáról, aztán visszaengedi és húzza. Ismét megemeli és ereszti, míg teljesen vissza nem húzza és ki nem emeli a vízből.
– Kicsit fel kell lazítani az iszapot, mert belesüppedhetnek a fémek – mondja Dávid, és lendíti a mágnesét. Nagy csobbanással ér a vízbe.
– Szegény halak – mosolygok.
– Ez nekik is jó, felkavarjuk a talajt, a táplálék feljön az iszap alól – mondják.
A halhorgászok mégsem örülnek, van, aki attól tart, hogy a mágneses halászok elzavarják a zsákmányt.
– Egyszer szeretnék arrafelé is keresgélni, csak most sok ott a horgász – int Erik a híd felé. Aztán az előttünk kavargó vízre mutat: – Itt van valahol egy vaslemez. Régóta próbáljuk kihúzni, de nem sikerül.
Erik végül kiemeli a mai első zsákmányát: egy racsnis fogót. Dávidnak is „kapása” van: talál egy zöld horgászdobozt, tele hínárral.
Megkönnyebbülten sóhajtanak:
– Na, a végén még jó napot zárunk!
