Magas hőfokon
Negyedórás vastapssal jutalmazta a Müpa közönsége az Orchestre de Paris bravúros produkcióját a hétvégi hangversenyen. A művészek pedig két ráadással is kedveskedtek a meleg fogadtatásért.
A koncert első részében Arvo Pärt egy, a zenekarnak ajánlott művét (melyet abból az alkalomból írt, hogy Paavo Järvi lett a franciák vezető karmestere) hallhattuk, mely a Hódolat Gustave Eiffelnek alcímet viseli, s mely valóban arra tesz kísérletet, hogy a párizsi vasmonstrumot mintegy zenébe öntse: a műben a fémes hangzás, az ütősök és a csönd játssza a főszerepet. (S a sok vihart látott koncertlátogató hallgatása közben elmerenghet, mily nehéz a kortárs zeneszerzők sorsa – s nemkülönben a kortárs zenehallgatóké: nem véletlen, hogy az efféle élményeket mindig a műsor elejére szerkesztik a zenekarok.) A szünet előtt Saint-Saëns I. (a-moll) csellóversenye következett, melyet egykor (egészen pontosan 1873-ban, amikor Budapest született) tudatosan bravúrdarabnak komponált a szerző egy kortárs művész számára, s mely azóta is az egyik legnehezebben előadható műnek számít. Nem véletlen, hogy a kihívásokat oly nagyon kedvelő Sol Gabetta ezt választotta – a temperamentumos gordonkaművész, aki mára (páratlan tehetséggel, szorgalommal és tudatos karrierépítéssel) a világsztárok közé emelkedett, ismét elbűvölte a közönséget, ahogy, belefeledkezve a műbe, a technika fölé kerekedett.
A második részben aztán a zenekar is megmutathatta erejét. A szokatlanul nagy létszámú társulat ezúttal Berlioz Fantasztikus szimfóniáját hozta Pestre. A francia szerző annak idején azt próbálta bebizonyítani, mennyire képes egy történetet elbeszélni egy zenekari mű, de a mai hallgatóknak inkább azt bizonyítja, mire képes a viszonzatlan szerelem. A Paavo Järvi vezette Orchestre de Paris pedig azt, hogyan képes magával sodorni egy nagyszerű zenekar a közönségét – közöttük olyanokat, akik, szokva még csak a koncerttermek világát, minden tétel között lelkesen tapsolni kezdenek.
