Levelek Júliához
Toscana tényleg sok mindent elbír. Nem roskad össze, ha turisták milliói tapossák, nem billen meg, ha Siena szép terét bugyuta filmesek méricskélik négy ujjukból csinált kukucskakeresőjükön át pillogva, nem veszti el türelmét, ha romantikát kergetnek dombjain. Nagy az ő türelme.
Vegyünk példát Toscanáról. Mert a Levelek Júliához című film ezt a türelmet igényli, megkívánja, kiköveteli. A híg történetből inkább el lehetne hagyni a főhősnőt, a New Yorkból szalajtott Sophie-t (Amanda Seyfried), el szerelmetes vőlegényét, a túlhabzó ripacsot (Gael García Bernal tökéletesen idétlen alakításában), Charlie-t, az ötödik kerék szerepét játszó esetlen angolt (Christopher Egan), bármelyiket vagy mind együtt inkább, mint Toscanát, e szelíd, színjátszó szép vidéket.
S ha belegondolunk, hogy nem természetfilmről van szó, hanem játékfilmről, amely persze szólhatna az emberi természet titkairól, játékairól (volt erre már példa filmvásznon, lepedőn), jogos a gyanú: nem túl eredeti forgatókönyv nem túl remek megvalósítását láthatjuk. (Rendezte Gary Winick.)
Összetört szívek, vert hadak, vakmerő remények, patakkönny Júliának, a veronai lánynak az erkélye alatt: ebből már dal, móka, kacagás csak nagy fordulatok árán születhet. Igen, de hát épp erre van itten „a művészet”: ki-ki párjára lel.
S hogy ehhez fordulat kell, de számos, az magától értetődik. Talán nem a legigényesebbeket válogatták össze a szerzők, ez igaz. Jóravaló filmben nem élnek azzal vissza, hogy az elhagyott menyasszony és a minden kapcsolatában ártatlan unokahúg ugyanarra a névre hallgat, és ebből interkontinentális feszültségek gerjednek. Jóravaló filmben az sem lehet, hogy mindenkit Lorenzo Bartolininek hívnak. Jóravaló filmben nem kockáztatják, hogy a cukorbajos nézők bekómálnak a túltengő negédtől.
Jóravaló filmben ragyog Toscana, s ragyog a közepén egy idős színésznő, Vanessa Redgrave. Mint most. Itt. A többi: csupán „körülmény”. Tapintatosan felejthető.
