Lehet-e a politikai propaganda művészileg értékes?

Lang Lang zongoraművész a kínai államelnök látogatásakor Washingtonban a Fehér Házban zongorázott, és többek között egy a koreai háború idején készült Amerika ellenes filmből választott darabot is előadott. Az „Én hazám” dal zongorára átdolgozott változatát csak annak zenei kiválósága miatt választotta ki – állította Lang Lang. Ez egyszerűen „jó zene”.

Ezzel a (művészeti) átvételek történetének kényes pontját érintette, hiszen milyen sok jó zenei mű van, amelyet politikai kapcsolódása miatt nem adnak elő. Aktuálisan a Liszt emlékévhez kapcsolódva: miért csendül fel csak nagyon ritkán a koncerttermeinkben egy olyan zenemű, mint amilyen a „Les Préludes”? Azért, mert a műből a C-dur harsonákra komponált részt a nemzeti szocialista propaganda „győzelmi dallamként” használta a keleti hadjáratról szóló rádióhírek előtt. Úgy látszik, hogy a rosszhiszemű felhasználás elértékteleníti a rosszhiszeműen felhasználtat.

Hogy Izraelben megtiltják Richard Wagner muzsikájának az előadását, az nemcsak abból következik, hogy a hitleri diktatúra időszakában rosszhiszeműen használták fel a zeneműveit, hanem Wagner leplezetlen, epés antiszemitizmusából is. Akkor is így lenne ez, ha olyan zenészek, mint Daniel Barenboim vagy Zubin Mehta méltán hivatkozhatnának arra, hogy Wagner valóban „jó zenét” komponált. Eközben mindenképpen el kellene fogadni a Trisztán előjátékának minőségét hangsúlyozók szavahihetőségét.

Egyébként Daniel Barenboim szívesen és bámulatos sikerrel demonstrálja, hogy a muzsikálás egy eminens – és továbbra is kizárólagosan pozitív összefüggésben értelmezett – politikai dimenziót is kaphat: amikor a régióból származó fiatal zenészekből álló „West Eastern Diwan” nevű zenekarával fellép, izraeliek és palesztinok nagy egyetértésben ülnek egymás mellett és játszanak zeneműveket, Beethoventől Schönbergig.

A politikai ellenállás egyik megjelenési formája az is, amit magyar zenészek mostanában interjúkban megfogalmaznak a hazájukban megválasztott kormány elleni tiltakozásképpen. Schiff András nem akar többé Magyarországon fellépni mindaddig, amíg a jelenlegi vezetés lesz hatalmon. Természetesen a nemzetközileg hatásos gesztus azokat a magyarokat is bünteti, akik talán osztják Schiff véleményét, s éppen ezért a kultúra hordozójaként szívesen hallanák őt otthon is. A művészet jelzéseket is kibocsát – s ez kényes téma, mint ahogyan mutatja a vita azokról a művészekről, akik a legzordabb időszakban sem hagyják el a hazájukat. Valamennyien kollaboránsok lennének?