Kutyaszorítóban

Kellett is a bátorság hozzá, hiszen hadseregünk igencsak szegényházi színvonalon volt felkészítve, felszerelve. Nem a kard hiányzott, az ott fityegett régimódi kellékként minden tiszt derekán, minden miniszteri díszmagyaron, sem a tőr, amelyet pilótatisztjeink hordtak, hanem a géppuska, a tank, a repülő. A lőszer, a téli ruha, a csapatszállító eszköz, a menázsi. Az orosz hómezőkön Elida naptejet és Zwack Unikumot hirdető, rekvirált teherautókon folyt „a logisztika”, és ez bizony kevés volt a „szittya förgeteg” – amint énekelték – győzelméhez.

Kimondhatjuk, hogy a revánsvágyakon túl („Nem, nem, soha!”) semmiféle körülmény nem segítette elő háborús részvételünket. Nem volt erős hadiiparunk, sem hadseregünk, sem népes és tehetséges tisztikarunk, szándékainkat tisztelő és minket nem csak kihasználó szövetségesünk, nem volt a háború utáni időkre érvényes békestratégiánk, naprakész, eredményes taktikánk. Nagyrészt hiányoztak a józan és diszkrét diplomaták, az elfogulatlan elemzők. Helyettük véreres szemű tábornokok rázták az öklüket, a világ egyensúlyi helyzetének megítélésében járatlan politikusok hergelték („Jawohl!”) a nemzetet. Anélkül hogy a világtérképet, a népességi adatokat, a nemzeti össztermékeket és a nemzetközi statisztikákat alaposan és perspektíváikban tanulmányozták volna.

„A magyar kultúrfölényről” (Klebelsberg Kuno gróf) hiába értekeztünk, ha csapataink kiképzése, tisztjeink szakmai tudása, fegyvereink alkalmatlanok voltak egy nagy háború megvívásához. Ezt a szakértők sem látták, vagy ha igen, nem merték kimondni. Milyen véleménnyel legyünk a Magyar Királyi Honvéd Vezérkar főnökének, a hadsereg legmagasabb szakmai posztját betöltő Werth Henrik vezérezredesnek aktuális felkészültségéről, szakmai ismereteiről, aki úgy ítélte: hathetes villámháborúban fog eldőlni a német–szovjet küzdelem? És e víziójában cseppet sem volt realistább a hisztérikus Hitlernél, aki ugyanezen időben azt tervezte, hogy a Szovjetunió hamari megsemmisítése után az eltörölt Moszkva helyén egy nagy mesterséges tavat fog létrehozni. (A német hírszerzés hibájából a „vezér és kancellár” nem ismerte a szovjet hadiipar fejlődésének mértékét és irányait.)

A kevés számú nyitott szeműek egyike volt Szombathelyi Ferenc altábornagy, a Kárpát-csoport parancsnoka, akiben egy Cassandra szólalt meg: „Mi lesz ebből, uramisten? Kellett nekünk ebbe a marhaságba beleugrani? A vesztünkbe rohanunk.”

A magyar revizionizmus mindent átitatott. (Csak most, e könyv olvastán világosodott meg előttem, hogy 1945-ig nekem is – mint a többi nebulónak – a már nem létező nagy-Magyarország hegy- és vízrajzát tanították: egy darab múltat. Kapásból sorolom máig a szerémségi Fruska Gora, a dinári hegységhez tartozó Nagy-Kapela, Kis-Kapela, Velebit nevét, a Magyar-Morva határhegység részeit, az erdélyi havasok íveit: Radnai, Borgói, Gyergyói, Csíki... stb. Mintha Trianonról lehetett volna tudomást nem venni, mintha nem is lett volna. Csak a mi törhetetlen illuzionizmusunk létezett. Hogy elég azt hajtogatni: „Csonka-Magyarország nem ország...”)

És ez a dac képes volt hihetetlen politikai erővé válni – minden létező ésszerűség ellenében. Ebben az országban Bethlen és hívei irracionális módon hivatkozhattak arra, hogy a magyar paraszt „túl becsületes” a titkos választáshoz, megmondja az szemtől szembe, nem kell a demokráciásdi. Ugyanakkor nyílt beszédű nacionalistából könnyedén lehetett kormányfő (Gömbös Gyula), főleg ha berlini szelek uralták a budapesti politikai klímát. Ausztria bekebelezése, a „szomszédság” felélénkítette a hazai szélsőjobbot. A közép-európai finom és ritka elhatárolódásnak volt eszköze az Eucharisztikus Kongresszus Budapesten 1938-ban, az utolsó békeévben. Erre a katolikus nemzetközi rendezvényre már nem jöhettek német vagy osztrák hívők, a nácik blokkolták a határt. Ezért is tán, hogy május 27-én a Hősök terén vallási-politikai demonstráció történt 150 ezer ember részvételével a nácik iskolaállamosításai, valamint a bolsevikok antiklerikalizmusa ellen. Másnap pedig A magyar falu és az oltáriszentség címen tanácskoztak az illetékesek, de a szónokok nem értették a vidék szociális kérdéseit, noha a népi írók és a falukutatók már pedzették azokat. A szónokok megelégedtek volna a falu rekatolizálásával. Úgy vélték, a jelenben csupán az a baj, hogy a parasztok unatkoznak mise alatt. El kell tehát érni, hogy „ne mocorogjanak és ne bámészkodjanak”.

Közben a szélsőjobb előretörésével egyidejűleg megerősödtek az antiszemita tendenciák. Imrédy és a kormány úgy próbálta visszaszerezni szavazóit a nyilasoktól, hogy jobbról kezdte előzni őket. (Régi recept újratöltve.) Az első faji törvényt még a felsőházban politizáló, zsidó származású Goldberger Leó is megszavazta, mert azt remélte: ezzel lekerül a napirendről a zsidókérdés. (Ó, magyar illuzionizmus! Ismét és ismét!)

Hiába volt a Darányi-kormány által 1938-ban meghirdetett, a hadsereg fejlesztéséről szóló győri program, a katonai vezetésnek nem volt méltányolható terve erre. Nem tudták, mire volna szükség és mennyibe kerülne – állítja a szerző. Az improvizációs technikák általánosak voltak. Noha a Magyar Királyság húsz éve hirdette a revíziót, nem volt koncepciója a visszakapott országrészek igazgatására, a zsidók által birtokolt gyárak, üzemek irányítására („árja káderek híján” – panaszolták – , akik a gazdaságot szakszerűen elvezették volna).

Amikor Imrédyt zsidó ősei miatt Horthy kormányzó szembesíti az anyakönyvi adatokkal („Mi ez, kérlek?”), az energikusnak mondott, nagyhatalmú államférfi egyszerűen elájul. A biedermeier mutatványt e harcias korban majd megismétli Manoilescu román külügyminiszter, aki a második bécsi döntés után – megpillantva Erdély új határait – ugyancsak elalél. Európa háborúra készül. A föld már mozog...

(Folytatása következik.)