Kultúrharchoz kultúra kell, itt pedig a tüzet szítók nem a kultúrában jeleskednek
Abban a szürreális, mégis oly ismerős világban, ahol civilekről, tudósokról, bírókról születnek listák, az árulók listái, idegen ügynökök és hazaellenes bérencek listái, megjelent az őrségváltás fogalma is, a nyolc évvel ezelőtti jobboldali győzelem forradalomnak nyilvánítása után, késve bár, de nem logikátlanul. (Ágoston Balázs: Őrségváltás a tudatformálásban, Magyar Idők, június 14.) E cikk Szakács Árpádnak arra a sorozatára reagál, amely a ballibb kulturális diktatúráját taglalja, elképesztőnek tartva, hogy „bár a fekete öves balliberális agitátorok minden létező hazai és nemzetközi fórumon eszelősen rágalmazzák Magyarországot, közülük számosan jutnak (…) az általuk rágalmazott államtól származó közpénzhez, nyilvánossághoz”. Később Békés Márton, a Terror Háza Múzeum kutatási igazgatója arról, hogy a fenti diktatúrát ideje megszüntetni, és érvényesíteni a jobboldali választási győzelmek kétharmadát ezen a téren is: „Mi vagyunk a forradalom.”
Radnóti SándorAz őrségváltásnak hagyományosan két szintje van, az egyik az intézményi rendszer, a másik a már említett tudat, de az agyakért vívott harcot most hagyjuk. Nézzünk szét a vélemények tágasabb piacán.
Radnóti Sándor esztéta, irodalomtörténész megértően viszonyul ahhoz az igényhez, hogy a háromszoros választási kétharmad indokolna egy ennek megfelelő nívójú kultúrát is, bár azt naivitásnak tartja, hogy a liberális, baloldali kultúra halott, és a vonzerő átköltözött volna a jobboldalra. Az intézményekről szólva Szőcs Géza költő, az Orbán-kormány volt államtitkára pedig azt a kitételt, hogy a jobboldali művészek el lennének nyomva, nem használná, de azt érezhették, teszi hozzá, hogy kirekesztették őket az intézményi világból. Kolosi Tamás szociológus, könyvkiadó szerint is volt egyfajta baloldali-liberális dominancia.
Eszerint vezetői kinevezésekben a ballib kormányok sem lettek volna jobbak a Deákné vásznánál. Radnóti Sándor azonban az intézmények működéséről ezt mondja: „Az állam, egészen a második Fidesz-kormányig, megőrizte világnézeti semlegességét, nem avatkozott bele polgárainak életformájába, kulturális választásaiba. Emlékezetesek voltak azok a gesztusok, amelyeket a baloldali kormányok újra és újra megpróbáltak a jobboldali kultúra felé tenni. Ennek szimbolikus pillanatai voltak, amikor emberek magas díjakat elfogadtak, de a miniszterelnökkel nem voltak hajlandók kezet fogni. Úgyhogy én azt az állítást, hogy a jobboldali kultúra el lett volna nyomva, nem látom alaposnak, bár természetesen lehetnek sérelmek, amelyek egy része jogos.”
Ami a sérelmeket illeti, Szőcs Géza, bár mint mondja, utál a személyes dolgaival előhozakodni, megemlíti azt a pillanatot, amikor az Élet és Irodalom, amely majd húsz évig volt szellemi otthona, egyszer csak eldöntötte, hogy neki ott többé helye nincs. „Konfliktus, nőügy, anyagi vita nem volt köztünk, csak politikai okra gondolhattam.” Megkérdeztük erről Kovács Zoltánt, az ÉS főszerkesztőjét, aki ezt írta vissza: „Szőcs Géza utoljára 1996-ban közölt az ÉS-ben. Később nem küldött verset, olyan tehát nem fordult elő, hogy nekünk szánt írását ne közöltük volna. Amit mond, ezek ismeretében értelmezhetetlen.”
Menjünk tovább.
Kolosi Tamás: „A jobboldali művészet teljesítményét Szilágyi Istvántól Kányádi Sándorig, Szőcs Gézától Fehér Béláig, Márai Sándortól Kertész Imréig a könyves szakma mindig is nagyra értékelte, elnyomásról szó sem volt. Az tény, hogy a harmadrendű jobboldali szerzőknek nincsen piacuk, éppúgy, ahogy a harmadrendű baloldaliaknak sincs. Ilyenkor pedig mind a kettő politikai elnyomásra próbálja ezt ráfogni.”
Szőcs GézaA jobboldali sértettségnek azonban tényleg van történelmi alapja.
Radnóti Sándor: „Lényegében arról van szó, hogy a reformkor óta a magyar kultúra legértékesebb dolgai a baloldalon vagy a liberális oldalon születtek meg. Ennek egyáltalán nem kell így lennie, Romániában például első osztályú értelmiségiek, nagy filozófusok, vallástörténészek voltak vasgárdisták, de a magyar tradíció történetesen ilyen. Ennek az irányát időnként megpróbálják megváltoztatni, de hát hihetetlenül csenevész az a névsor, amivel elő tudnak állni, lényegében Wass grófra, Nyirő Józsefre és Tormay Cécile-re szorítkozik a katalógus, miközben a 20. század egyetlen igazán nagy konzervatívját, Babits Mihályt liberális vagy baloldali felforgatónak nézik.”
De azért van baj a liberálisokkal is.
Kolosi Tamás: „A politikai korrektség nevében nevetséges beszédmódok lettek szinte kötelezők. Az embernek már úgy tűnt, hogy Vörösmarty nem is A vén cigányt, hanem A vén romát írta meg. E mögött a szemlélet mögött egy értelmiségi túlbefolyás állt, nemcsak nálunk persze, hanem mindenütt a világban, és most ennek van egy ellenhatása, például a sajtóban, ahol a baloldali túlsúlyt felváltotta a jobboldali.”
Meg lehet maradni egy ilyen világban, ahol a hol balra, hol jobbra csapódó inga hisztériája uralkodik? Szőcs Géza másik, szintén sérelmet őrző története szerint nem.
Szőcs Géza: „Ott volt a szellemi fellegvárnak számító Holmi, ahol csak egyetlen publikációm lehetett, majd évek teltek el, és egyetlen sort sem írtak le rólam, mint ahogy a Hitelben sem a »másik« oldalon. Ez mi, ha nem diszkrimináció? De ez persze elismerése is lehetett egy politikailag semleges embernek, aki voltam az államtitkári kinevezésemig.”
A középen állást tehát felfalja a politika. De mivégre is folyik most sebek kivakarása, sérelmek felhánytorgatása, mitől derült ki hirtelen, hogy az elmúlt nyolc évben nem a Fidesz, hanem egy asztráltestben mégiscsak létező SZDSZ volt a kultúra ura?
Radnóti Sándor szerint frusztráció van a támadások mögött, ugyanakkor nem tenne egyenlőségjelet a Békés Márton-féle megszólalás, illetve a Szakács-féle klasszikus tisztogatási javaslat között.
Kolosi TamásKolosi Tamás szerint „biztos, hogy ez pénzről is szól, de inkább a befolyásról. Emlékszem, a kilencvenes évek végén, amikor Orbán Viktor először lett kormányfő, a Fidesznek komoly problémái voltak azzal, hogy ne a szélsőséges politikai vonulatok nyerjenek teret a kultúrában. Most ezek az illiberális politikát támogatni akaró szélsőségek támadják a jobboldali konzervatívokat. Az egész a jobboldalon belül folyik.”
L. Simon László valami hasonlót érezhet. A költő, volt kulturális államtitkár működése nem kevés indulatot gerjesztett, ő nyújtotta be például azt, a reklámadóról szóló törvényt, amely nyilvánvalóan az RTL Klub ellen irányult, súlyosan korlátozva a sajtószabadságot. Ő ezt írta a Mandinernek június 26-án: „Azoknak, akik a saját tehetségtelenségüket a liberálisok ma már nem létező túlzott támogatásában látják, Kassák nyomán azt tudjuk üzenni: művekkel csak művek vitatkozhatnak. A párthűség nem pótolja a tehetséget.”
De lesz ebből szélsőjobboldali őrségváltás? Elitizmus helyett plebejusság? Lesz ebből egy új népi–urbánus szappanopera?
Radnóti Sándor: „Hát ez az érdekes, hogy amikor megszólalnak, nem tudnak jobbat kitalálni, mint egy hihetetlenül ósdi, elavult dolognak, a népi–urbánus-vitának a felmelegítését. Ez a harmincas években, noha sok volt benne az ádáz elem, mégis egy nagyon magas nívójú, európai szintű vita volt, ahol a népiek éppolyan színvonalat képviseltek, mint az urbánusok, de hát ez az idők folyamán elsatnyult. Így hát jönnek megint a listák, néha az embernek az a gyanúja, hogy a képességesebb és főleg olvasottabb pártkatonák kizárólag a balliberálisok provokálására mondanak olyanokat, hogy a kultúrájuk halott. De az is lehet, hogy Bencsik András komolyan gondolja, hogy Esterházy napja lemenőben, Döbrentei Kornélé felmenőben van. De az alapokat nem ebben, hanem az amerikai alt-right, alternatív fasiszta jobboldalban kell keresni, amelyet a 888.hu művelt és olvasott köre követ. Mert a mai magyar politikának három olyan eleme van, ami ezzel nagyon kvadrál: a politikai kereszténység, a rasszizmus és az etnocentrikus nacionalizmus.”
Kolosi Tamás: „Remélem, hogy ebből nem lesz kultúrharc, mert az a különböző értékek küzdelmét jelenti, csak a harcban. Kultúrharchoz pedig kultúra kell.”
