Kultúra gebinben?

Esni fog, nem fog esni? Fülledt, meleg és benzinszagú levegő szorul az újlipótvárosi házak közé, keveredve az erőszakos tél után alig lélegzethez jutott tavasz illataival. Nyomottság van. Bent a klub hosszú termében is megül valami sunyi hőség, az ember csak akkor érzékeli igazán, amikor meglátja a verejtéket a beszélgetőtárs homlokán. Figyelem a nézőket, az jut eszembe, hogy így lesz egy estére többség a ballib kisebbségből, csak megfelelő méretű helyiséget kell találni hozzá. Egyébként tényleg megtöltenek minden álló- és ülőhelyet.

Az első kérdést – hogy tehát a magyar kultúra állapotát háborús viszonyokkal kell-e leírnunk – viszonylag gyorsan félretolják a vendégek. Bár Parti Nagy szerint a pénz- és pozíciófoglalást akár kultúrharcnak is lehet nevezni, de a mai rezsimet úgy igazából nem érdekli a kultúra; nem abban találja meg a libidóját. Ez neki nem futball. A koncra vágyó klientúrát persze ki kell szolgálni, a legtahóbb és legprimitívebb eszközökkel is. Ám az elmúlt évek alatt igazából az történt, hogy a kormány szép csöndben minden pénzt kiszivattyúzott erről a számára fölösleges és érdektelen területről, legyen az uralva a bal- vagy éppen a jobboldal által. L. Simon László, a korábbi államtitkár egy aktatáskában már visszavitte a minisztériumba a Nemzeti Kulturális Alapot, az elmúlt húsz év legfontosabb mecenatúráját, és innentől nincs miről beszélni.

Mélyi József ezt úgy lényegíti át egy kádári fogalommá, hogy a színházakat, intézeteket, a Műcsarnokot gebinbe adták a baráti oldalnak, de én nem tudom Fekete Györgyöt lángossütőként elképzelni. Schilling Árpád szerint nem azért kerülnek ma pozíciókba emberek, mert valamit gondolnak a világról, a magyarokról, bármiről, hanem mert ezek bármikor készek visszaigazolni a rendszert vagy magát Orbánt. És bárki jó lehet, aki szembejön, és félhangosan azt dünnyögi, mennyire jó világ ez itt.

Persze az ő kezükben nincsenek igazi autonómiák, teszi hozzá Ceglédi, szigorú utasítási és beszámolási fegyelem van. Ezek az emberek nem rendelkeznek saját döntési jogokkal, végrehajtás van, és ennyi. És ez egy államtitkárra is igaz, Szőcs Géza és L. Simon László mesélhetne. Különösebben nagy koncepciók sincsenek, mondja Mélyi. A nincshez pedig jó a harmadvonal is. Úgyse számít. A színház vagy az irodalom nem tétel, a rájuk költött filléreket sem éri meg. Aminek Parti Nagy egyébként örül, mert ahol nincs pénz és nincs intézmény, ott a kormány területfoglaló háborúja értelmetlen. Egy író ellen például nem éri meg küzdeni, mert nincs mit elvenni tőle.

Cenzúrázni persze azért még lehet, sőt üdvös is a közszolgálati rádióban, gondolom én. De ennél jobban érdekel, hogy azért a maradék pénzért összeáll-e ez a gebines világ valami udvari művészetté, hiszen tudjuk, hogy Mozarttól II. Frigyes császár vonósnégyeseket rendelt, és II. Lipót koronázására is írt művet a mester. Hátha nálunk is szunnyad egy ilyen tehetség. De se Mélyi, se Parti Nagy, se Ceglédi nem ismer ilyet. Schilling szerint sem találták még meg ezt a figurát. Egy ideig Kocsis Zoltánra gondoltak, de ő hál’ istennek nem lett a Rendszerre Érdemes Művész. Viszont Vidnyánszky Attila, a Nemzeti új igazgatója, annak alapján, ahogy beszél, ahogy a hatalmát szervezi, tökéletes lenne udvari művésznek, csak az a probléma vele, hogy egy szlávos, nyolcvanas évekbeli színházat művel, amit rajta kívül az égegyadta világon senki nem ért. Ő a maga módján avantgárd ember. De a kormány még nem jött rá, hogy a jelenléte félreértés, nem ezt várják tőle, és nem is „hozza” azt, ami a rendszernek kell: a kikapcsolt tudatú nézőt.

Nem így fogalmaz, nekem is pár perccel később jut ez eszembe, amikor majd a pálinkafőzést emlegeti. Most inkább Mélyit nézem, hogy bírja zakóban, nyakkendőben, lám, a többiek ingben vannak. Nő a hőség, és nem jön az eső. Miről is beszélnek? Ja, még korábban kérdeztem meg, hogy ebben a hatalom által semmibe vett, elszegényített kulturális térben létezik-e valamilyen ideológia mégis. Feltűnt ugyanis, hogy a vidéki színházakat átvevő, Fidesz-közeli direktorok zömmel nem Herczeg Ferencet, Kodolányit vagy éppen Illyés Gyulát játszanak, hanem vígjátékot meg operettet.

Van itt egy jó kis analógia, mondja Schilling, a kormányváltás után Orbánék első dolga volt a szabad pálinkafőzés bejelentése. Főzzél, magyar, igyál, magyar, és maradj szépen otthon, vagy ha már elesz a fene hazulról, lássál Marica grófnőt meg francia komédiát. Nem kell az a nagy közéleti belegondolkodás a világba, majd mi szépen eligazítunk mindent, ne törd rajta a fejed, ne gondolkozz. Ez a minta, és ebből másolódik a többi.

Hát nem is tudom. Kimondva jó mondatok, sikerük is van, de le lehet ezt írni? Úgy már olyan nagyon egyszerűnek tűnik.

Parti Nagy úgy gondolja, amit új irodalmi kánonként a színházak egy részében vagy a közszolgálati tévében kínálnak, az harmadosztályú lektűr. Nem kis részben a keresztény-nemzeti kurzus minősített darabjai, olyanok, amelyeket az elmúlt évtizedekben senki nem vett a szájára. Ez fontos, mert így ezek a szerzők, Tormay, Nyirő, Wass a rendszer felújított és saját celebjei lehetnek. Ezért nem kell az első osztályú Tamási Áron vagy mondjuk Berkesi András a Kádár-korból. Bár, méláz Parti Nagy, Berkesi típusa a rendszerfüggetlen szolgáé. Nincs vele gond, csak ki kell nevezni újra írónak. És ha ő a „mi” Berkesink, akkor oké; ha marad az „övék”, akkor viszont komcsi, függetlenül attól, hogy tényleg az.

Az az üzenet tehát, hogy nincs üzenet? – kérdezi belőlem a kultúrával parádézni szerető rendszerekhez szokott kelet-európai, elszomorodva, hogy egy művészekkel bálozó világnak vége van. Azt sugallja a mai kultúrpolitika, hogy ne csinálj semmit, pontosabban, hogy a semmit csináld, mint egy nihilre vágyó buddhista?

Hát dehogy nincs üzenet, mondja Parti Nagy, a Művészeti Akadémia hibbant elnöke közölte is, hogy a művészet egyetlen kritériuma, hogy legyen mögötte kellő magyarságteljesítmény. És ennyi elég is. Ezt aztán lehet szálazni holtig, hogy ki a jó magyar, ki a gyenge, ki kaphat még egy második esélyt. Mélyi úgy véli, hogy marketingüzenetek vannak: Horthynak szobrot állítani például követendő minta lehet.

Schilling a fejét fogja. Hát már örökké? Örökké Horthyról, Tormay Cécile-ről meg Wassról kell ezeket a nyomasztó vitákat folytatni? Mikor élhet végre az ember a saját korában? Mikor beszélhet már végre arról, ami a dolga, a saját élete? Hát kik ezek?

Ezt nem halljuk meg. Ezt végiggondolva tényleg fel kéne tépni az ablakot, és elmenekülni. De hát itt egy józan közönség ül, sokat próbált. Én is sokat próbált vagyok. Bedobom, hogy hiszen a Horthy-szobrokat nem a kormány, hanem a polgármesterek akarják, meg civilszervezetek.

Ezt akartatják velük, mondja Parti Nagy. Hagyják, hogy akaródjon nekik a dolog.

Az est bonmot-ja. Vaskos tanulmányokat vált ki pár szavával.

Hogy aztán az lesz-e ennek a vége, hogy aki tud és akar alkotni, az elmegy, mert nincs pénz, és lassan nincs ízlés, és mert máshol még mindig megveszik a magyar alkotót is, és mert az ilyen Schilling-félék tényleg az életről akarnak beszélni, és nem Fekete Györgyről, szóval ez a kérdés még kering egy kicsit a teremben, aztán leszáll valahova, elmerül egy időre. Holnapig.

Egyébként a végén se jött az eső, maradt a fülledt, nehéz levegőjű város. Ebben az ájerben távozott mindenki, ki merre látott.