Közellenségek

Mindegyik felett bilincs, csíkos nadrág. Rabok. Egymáshoz láncolva kéz, láb és minden fogoly is. Ettől súlyos minden lépés. Már látjuk. És elkezdődött a történet, amelynek főhőse az amerikai Rózsa Sándor, aki elveszi a fényes bankok pénzét, otthagyja a szegényekét, cicázik a zsandárokkal, zsarukkal és a szép ruhatároslányokkal. Szabadnak mondja magát.

A közeli képek miatt (operatőr Dante Spinotti) nem látjuk át az átlátnivalókat. Nem igazodunk el. Tán nem is fontos, hogy az éjszakában ki lő kire, kinek a kezében ráng a sorozatlövő, kit árul el a torkolattűz. Egyik, mint a másik. Még a fődetektív és a főgengszter is hasonlít.

A Közellenségek nem tartozik bele abba a néhány tucat vagy néhány száz filmbe, amelyet mindenképpen meg kell nézned az utolsó töltény előtt. De mint minden professzionális igénnyel készült filmben, benne van az a három-négy nagy jelenet, amelyre emlékezni fogsz. Amikor bepöfög a vonat a chicagói állomásra (közeliben), és leszállnak a szögletes állú detektívek, akikből éppen Dilinger rosszvoltából lesz majd szövetségi bűnüldöző testület (FBI). Ennek nem szűnik meg az illetékessége a belső államhatároknál, hanem az Indianában elővett pisztolyt Wisconsinban is elsüthetik. És ebből még sok minden következik majd.

Megfog, amint az első eligazításon végignézheted a kopók figuráit. Nagyjából mindről tudnál egy novellácskát írni.
Megmarad, ahogyan a harmincas évek öreg autói suhannak menekülőben, amint egy vad és fülfájdítóan kíméletlen lövöldözés után egyszer csak megszólal a csend az erdei úton.

Tudva van, amit tudni illik. (Rendezte Michael Mann, főszerepben Johnny Depp.) Tán a történet lehetne mégis megindítóbb: az árva gyerek voltam, bankrabló lettem motívumkincsnek szegényes. A katarzis a ruhatárban maradt.