Kötéltáncos Shakespeare – Daniel Kehlmann szerint a hamis hír ősi dolog

– A komédia iránt fogékony íróként azt tudom mondani – válaszolta Daniel Kehlmann –, hogy Martin Schulz valóban sokoldalú egyéniség. Komoly benyomást kelt az emberben, de ugyanakkor rengeteg esendőség és ügyetlenség is van benne. Ami a 2017-es Bundestag-választást és a kormánykoalíció-kötést kísérő tragikomikus fordulatokat illeti, nem gondoltam arra, hogy ebből regényt írjak. Viszont remek 21. századi Bel Amit lehetne írni egy ifjú amerikai republikánus karrierjéről, ehhez azonban amerikai írónak kellene lennem.

– Ön néhány éve New Yorkban él, de még mielőtt Amerikáról beszélgetnénk: miként látja kívülről Németországot?

Németország sokat változott, mégpedig elsősorban azzal, hogy az Alternatíva Németországért (AfD) lett a legnagyobb ellenzéki erő. Hasonló folyamatokat már átéltem Ausztriában, ahol felnőttem. A kilencvenes években közvetlen közelről láthattam a Jörg Haider vezette Szabadságpárt (FPÖ) felemelkedését. Németországban ugyan még a kezdeti időszakban vagyunk, de a mechanizmusok visszaköszönnek. Egyre több politikai szereplő közeledik az AfD-hez, egyre gyakrabban hangzanak el olyanok, amilyeneket korábban nyilvánosan nem mertek mondani. Azt gondolom, hogy ez csak egyre erősödni fog.

– És mit tapasztal New Yorkban? Gondolom, ott nem igazán találkozik Donald Trump Amerikájával.

– Igen, ez valóban így van. Viszont gyerekfejjel Ausztriában sem találkoztam FPÖ-szavazóval. A miliők Amerikában is élesen elkülönülnek egymástól, de kétségtelen, hogy Trump árnyéka mindenre rávetül. S persze mindennap szembesülök azzal, hogy milyen ember vezeti az Egyesült Államokat. Trump hívei néha kísértetként felbukkannak. A Central Parkban például, a Trumpot megjelenítő Julius Caesar-dráma előadásán. A tüntetésük azonban annyira szánalmasra sikeredett! Mint egy rakás szerencsétlenség, úgy álltak ott a darab műsorról való törlését követelő transzparenseikkel. Azért is nevetségesek voltak, mert épp az utolsó előadásra jöttek el. Néha persze belefutok Trump-hívekbe, s ezek az udvarias hangú beszélgetések végül mindig a rasszizmusig vezetnek. Ezek az emberek egész egyszerűn nem tudták elviselni, hogy Amerikának nyolc évig fekete bőrű elnöke volt. S amikor ide lyukadunk ki, olyan undor fog el, hogy jó ideig elegem lesz az ilyen beszélgetésekből.

Fotó: Hernád Géza

– Budapesten is bemutatták Szenteste című drámáját, amelyben egy nyomozó és egy filozófusból lett terrorista vív szópárbajt, miközben mindketten versenyt futnak az idővel, amelynek tétje, hogy végül sikerül-e hatástalanítani a merénylő által elhelyezett pokolgépet. Volt egyébként valamilyen terrorizmusélménye, amely ennek a darabnak a megírására inspirálta?

– Alapjában Edward Snowden inspirált, az, ahogy leleplezte, hogy mennyire kiterjedt formában figyeli meg az állam a polgárait. Ráadásul már régóta szerettem volna egy valós időben zajló, kihallgatásról szóló darabot írni. Ehhez persze kell egy harmadik szereplő, a színpadra elhelyezett óra is. Az előadás közben az órát egy kicsit „manipulálják”, a két színészt így mentesítik attól, hogy folyamatosan a digitális kijelzőt figyeljék. Az óraállítgatással nincs is semmi probléma, hiszen a színház művészet, vagyis az illúziók világa.

– És egyébként mit gondol Snowdenről? Hős vagy hazaáruló?

– Számomra Snowden egyértelműen hős, aki valóban példamutató erkölcsi tartást és civil bátorságot mutatott. Szerintem ő rendkívül intelligens, világosan gondolkodó ember, akit a körülmények sodortak Oroszországba. Úgy vélem, rendkívül sajnálatos, hogy igen gyakran emlegetik együtt Julian Assange-zsal, akit viszont erkölcsileg nem tartok sokra, és akit szerintem elképesztő becsvágy fűt. Bizonyos vagyok abban, hogy ők ketten két különböző világot képviselnek. Míg Assange minden információt nyilvánossá akar tenni, Snowden védeni akarja a polgárok személyes információit.

– A Snowden-ügy megváltoztatta-e a kommunikációs szokásait? Azóta jobban védi a személyes információit?

– Nem hiszem, hogy engem bárki is megfigyelne vagy lehallgatná a telefonbeszélgetéseimet. Ennél sokkal rémisztőbbnek tartom azt, hogy egyre inkább különböző algoritmusok figyelnek minket, illetve azok gyűjtenek rólunk adatokat. A legnagyobb veszélyt abban látom, hogy hamarosan számítógépes programok döntenek majd emberi sorsokról. Arról például, hogy valaki megkap-e egy bizonyos állást vagy kötnek-e az illetővel egészségbiztosítást. És egy számítógép döntése ellen nincs fellebbezés. Ez az új trend még veszélyesebb, jóval több embert érintő dolog, mint a telefonok vagy az e-mailek „lehallgatása”.

– Mit kérdezne Edward Snowdentől, ha találkozhatna vele?

– Azt mindenképp, hogy vajon miként tudja a legkiélezettebb helyzetekben is megőrizni a nyugalmát. Biztos vagyok abban, hogy én a helyében annyira ideges és izgatott lennék, hogy talán el is ájulnék. Valószínűleg ez inkább temperamentum kérdése.

– Mi inspirálta a Tyll születését? Korábban azt nyilatkozta, nem ír több történelmi regényt.

– Tulajdonképpen lenyűgözött, vonzott a 17. század eleje. A vallásháborúk, a babonák, a boszorkányüldözések, miközben Európa egy része lassan elkezdett kikecmeregni a középkorból. Szóval mindez így, együtt annyira rémisztő és magával ragadó volt, hogy egyszercsak felülbíráltam önmagamat.

– Sokat kutatott?

– Igen, nagyon sokat. És közben azt is tudtam, hogy ez a regény teljesen más struktúrára fog épülni, mint A világ fölmérése, amelyben lineárisan és párhuzamosan meséltem el Gauss és Humboldt életét. A Tyll kapcsán rengeteget kellett töprengenem, hogy a harmincéves háború mely eseményeit, helyszíneit és alakjait vegyem bele a könyvbe.

– És mi lepte meg leginkább?

– A békekötés rendkívül bonyolult és hosszas folyamata. Akkoriban ugyanis egész egyszerűen nem létezett nemzetközi diplomácia. Sokan úgy képzelik el az 1648-as vesztfáliai békét, hogy a hadakozó felek képviselői szépen összegyűltek egy hatalmas teremben, és aztán meg is egyeztek egymással. A valóság ezzel szemben azonban az, hogy a katolikusok és a protestánsok csak közvetítők és követek útján érintkeztek. Hiszen tilos is volt, hogy a német-római császár szóba álljon a svéd királlyal. A katolikus szövetségesek között a Pápai Állam emberei közvetítettek. Kizárólag a Velencei Köztársaság képviselői tárgyalhattak valamennyi érintett féllel. Végül is ez az egész alkudozás csigatempóban zajlott. Csodálatra méltónak tartom, hogy végül tető alá hoztak egy békét, amelynek nyomán Európában nem vívtak több vallásháborút, sőt megjelent a vallási sokszínűség, a tolerancia is. S miközben a zsoldosseregek iszonyatos pusztítást végeztek, Németország déli részén pedig az éhínség szedte ezerszámra az áldozatait, mégiscsak létrejött valami nagyon progresszív és tartós összeurópai szerkezet. Persze a mai nemzetközi jogfelfogással elfogadhatatlan a vesztfáliai békét kísérő általános amnesztia, amely minden hadakozó felet felmentett a legszörnyűbb háborús és emberiség elleni bűnök alól.

– Végül hogyan született meg Tyll, aki valójában Till Eulenspiegel, és háromszáz évvel korábban élt?

– Kerestem valakit, aki a harmincéves háborút végigcsinálja és túl is éli. Akiben megvan a művészeknek a feljebbvalóval szembeni tiszteletlensége. Tyll kulturális értelemben primitív környezetben mozog. Angliában persze ott volt Shakespeare és a színház, ezzel szemben a német fejedelemségekben csepűrágók szórakoztattak. Tyll a kötéltánc és zsonglőrködés Shakespeare-je, aki udvari bolondként is bátor művész. Túlélőművész.

Fotó: Hernád Géza

Daniel Kehlmann

német-osztrák író, színpadi szerző

1975-ben született Münchenben, 1981-ben családjával Bécsbe költözött. A Bécsi Egyetemen tanult filozófiát és irodalomtudományt. Első regénye, A Beerholm-illúzió 1997-ben jelent meg, de az áttörést és az elismerést A világ fölmérése című műve hozta meg. Az Én és Kaminskiből (2003) 2015-ben nagy sikerű vígjátékot forgattak Daniel Brühl főszereplésével.

A zseniként ünnepelt Kehlmann számos rangos irodalmi díjat kapott. 2015 óta feleségével és kisfiával New Yorkban él.

– Tyll az ostoba parasztból és az öntelt uralkodóból is egyformán gúnyt űz. Úgy tűnik, egyáltalán nincsenek skrupulusai.

– Igen, mert az életét arra építi fel, hogy sosem fog meghalni. Ugyanakkor van benne bőven empátia is a nyomorgók iránt.

– Ha Tyll ma élne, a szórakoztatóiparban nyomulna? Világsztár lenne?

– Valószínűleg igen. Leginkább különféle tévéshow-kban tudnám elképzelni, ahol elképesztő magasságokban, védőháló nélkül mutatna be lélegzetelállító kötélmutatványokat. S közben csúfot űzne a show-t közvetítő tévécsatornákból. Meg persze a publikumból is.

– Az embernek valójában az az érzése, hogy a Tyll nem is a 17. század első felében, hanem sokkal inkább 2018-ban játszódik.

– Igen, miközben a Tyllt írtam, rájöttem, hogy a világ egyre jobban közelít a regényemhez. Például a rendkívül sok szereplős és nagyon bonyolult szíriai háborúval.

– És persze ma is van boszorkányüldözés, csak napjainkban éppen karaktergyilkosságnak hívják.

– A boszorkányüldözés is a tömeghisztériára épül. Nem az egyház kényszerítette a népre, hanem a kollektív rettegésből született. Aztán amikor az egyház megpróbálta némileg visszafogni a boszorkánypereket, a nép lázongani kezdett, mert úgy érezte, hogy az egyház nagyon keveset tesz a Gonoszt szolgáló boszorkányok ellen.

– Fake news már 1618-ban is létezett. Amikor a Habsburg-követeket kidobták a prágai vár, a Hradzsin ablakán, a katolikus egyház azt terjesztette, hogy az angyalok fogták fel a zuhanó embereket. Valójában azonban azért nem törték a nyakukat, mert a Hradzsinnál magasodó, emberi ürülékből nőtt dombra zuhantak.

– Igen, a fake news ősi dolog. A harmincéves háborúban is hajmeresztő dolgokat terjesztettek egymásról a katolikusok és a protestánsok. Ezt lehet persze agymosásnak vagy propagandának is hívni. A lényeg azonban az, hogy úgy tűnik, mindig működik.