Kopaszkutya: „honnan van valakinek 66 évesen ennyi energiája?”

Még másfél óra a hivatalos kezdésig. Előttünk a nagy budapesti „Kavics”, de egyelőre kordonok választanak el a bejárattól. A bebocsátásra ekkor mintegy kétezer ember várakozik, meglepően türelmesen. Csupán egy szőke, hosszú hajú negyvenes ősrocker üvölt fel ötpercenként, de mondanivalója belefullad az általa elfogyasztott borpárlatba. A várakozók között a húszas, harmincas korosztály is képviselteti magát, de egyértelműen a negyvenesek-ötvenesek viszik a prímet. Ráadásul nemcsak ők, hanem sokuknak már a gyermekeik is itt vannak. Hiába, mégiscsak 33 év telt el az első Hobo koncert óta.

– Tizenöt év múlva mi milyen koncertre visszük el a lányunkat? – töpreng az asszony két anyjukkal beszélgető tinédzser lányt nézve.

– Olyanra, ami minket is érdekel? Szereted a Tankcsapdát? Nem? Szóval nem ismered annyira, értem…akkor nem tudom…

Még mielőtt választ és érdemes együttest találnék, tárulnak a kapuk. A beléptetés meglepően gyors. A kabátokat is pillanatok alatt elnyeli a ruhatár, a söröm másodpercek alatt a pultra kerül. Biztonsági személyzetből van bőven, de ők is mosolyognak, segítőkészek. Egyelőre nem találok hibát a rendezésen, de rajtuk fogom tartani a szemem! Mondjuk a sör nem olcsó (500 Ft) és kizárólag korsóval mérik, de ez még belefér.

Fél nyolc helyett majdnem nyolcat üt az óra, amikor elsötétül a zsúfolásig megtelt Aréna, és a színpad fölött megjelenik egy függöny mögül kikandikáló kéz animációja. Természetesen fityiszt mutat a közönségnek, majd Tátrai „Tibusz” a húrok közé csap, a jól ismert rekedtes hang pedig rázendít a Rohadt rock and rollra. „A Lenin körúton az ördög zenéje/Ideért, amikor felnőttem végre/65-ben vagy 64-ben/Valami helyett, amitől féltem” Megfogadtam magamnak, hogy nem fogok olyanokat kérdezni magamtól, hogy „honnan van valakinek 66 évesen ennyi energiája?”, de öt perc után újra felteszem a kérdést. Több, mint 3000 koncert, 27 lemez, József Attila és Villon estek, műfordítások illetve egy betiltott film, a Kopaszkutya. Még felsorolni is teher! No meg ennek részletezéséhez egy könyv terjedelme is kevés volna.

A két gitáros, Tátrai Tibor és Póka Egon életútja szintén ugyanolyan kalandos, mint a búcsúzó együttes névadójáé. A dobos Solti Jánost is idevéve olyan együtteseknek voltak meghatározó zenészei, mint a Tűzkerék, Syrius, Generál, Skorpió, LGT. A Radics Béla által megteremtett színvonal, amire még Santana is elismerően csettint.

– Jánosom, húzzunk bele! A drága ülőhelyeken még nem ébredtek fel! – noszogatja dobosát Hobo az ötödik szám után. Valóban, a lelátókon csend honol, de az állóhelyen ötezredmagammal kimondottan jól érzem magam. Eh, hogyan lehet végigülni egy koncertet? Mellesleg Földes László sajátos stílusa egyáltalán nem zárja ki a közönség ilyetén való megszólítását, de hát ezért is szeretjük. A külvárosi vagányság, a Moszkva-téren felnőtt generáció nihilista világszemlélete, a hobók csibészsége miatt. Budán a Vár alatt van egy kedves tér/Budán a Vár alatt van a Moszkva tér/Erre jár ki boldog, erre aki fél/Lemegy a metróba a szociológus/Az újságíró figyel mit mond a kórus/A csövesek röhögnek: két Misi-mókus (Moszkva Tér blues). Nincs attól szebb, mint amikor valaki értelmiségiként tud gúnyolódni az értelmiségieken.

Még valaki hiányzik a színpadról. Világszínvonalon pengető gitárosok, egy zseniális dalszövegíró és fordító már fél órája ott játszanak, amikor végre felkonferálják a „Hangot”, Kőbánya ősz hajú táltosát, Deák Bill Gyulát. Falrengető ováció fogadja Bill Kapitányt, népszerűsége feltehetőleg még Hobóét is meghaladja.

Itt is eljátszom a gondolattal, hogy mi lett volna, ha Bill New Orleansban látja meg a napvilágot? Biztosan könnyebb sora lett volna, mint Kőbányán. Szegény sorba születve, cigány származásúként és nyomorékként…sokaknak ebből már egy is leküzdhetetlen akadályt jelent. De ő nemcsak önmagát, hanem a körülményeket is legyőzte és velem ellentétben nem tudja elképzelni, hogy a nagy vízen túl élje le életét. „Kőbányán születtem, ott is nőttem fel/Vannak jobb helyek, de nekem megfelel/Tévében megnézem, ami nekem kell/Ott találtam asszonyt, ott temetnek el…” Aki nem kőbányai, abban is fellobban a lokálpatriotizmus saját kerülete iránt, vagy legalábbis szebbnek látja az Újhegyi Lakótelepet. Neki még azt is elnézem, hogy fradista. Bár nyilván nem véletlen, hogy zöldbe borul a nézőtér, amikor a Tetovált Lányt énekli.

„Melleden matróz, karodon anyám/Kilencszáz ötven,Zugló a hazám/ Szeretlek Erzsi, haver vagy János/Csapat csak egy van, óh, a Ferencváros!” Ó igen, a Kopaszkutya. A film kultikus lett, de maga az album és ez a szám is csak tizenkét évvel később jelenhetett meg. A filmben látható lepukkant külvárosi vagányok dacos proli életérzése akár rajta is maradhatott volna a zenekaron, de a történet ettől sokkal bonyolultabb.

A Hobo Blues Band ugyanis koránt sem csak a bluesról, a mindennapok viszontagságairól, vagy a rock and roll halála feletti borongásról szól. Ki tudna ezreket, sőt, tízezreket úgy megmozgatni, hogy József Attila, Villon és Pilinszky verseket zenésít meg? Mert a tegnapi koncert sem csak a búcsúzókról szólt. Méltón tisztelegtek Cseh Tamás előtt, majd jöttek a Hobótól immár elmaradhatatlan versek. A Villon estjét eddig hetvenezren látták. Most tizenkétezren üvöltik, hogy „Nem hallod? Üvöltök!” Ha egy méterrel előbbre állok, akkor vállon is tudtam volna veregetni a váratlanul a közönség soraiba induló Hobót. Ahogy a kis színházakban, vagy művelődési házakban már megszokta, ezúttal is a közönség közvetlen közelében adta elő a Hetediket. Arcába pillantva látom, hogy már fárad, ami nem csoda, hiszen már két órája tart a koncert. De tör előre rendületlenül a tömegben és szaval, énekel, táncol, bohóckodik.

Néha a harminc évvel ezelőtti külvárosi srácok szemüvegén át látjuk a világot (időtálló szövegekkel), néha azonban egy teljesen egyedi lencsén keresztül. Sötét, ijesztő és szemléletes képek, de mégsem leszek tőlük depressziós, a sorok tű élessé állítják érzékeimet. „Haldoklik az Éjszaka, vére beszennyezi a hajnalt/Minden születés véres/A Nap kései szabdalják a csavargók köpenyét/Széttépik a nehéz álmot. Ébredező részegek/Az első morgások, a düh, böfögés, hányás, ürülék…” Maga a Hobo által írt Orgia is lehetne irodalmi remekmű, de ő nem bírja megállni, hogy ne ossza meg velünk ugyanabban a dalban Pilinszky Négysorosát.

Mi a Hobo jelenség titka? A blues igazából soha nem tudott gyökeret verni a magyar fejekben. Versekkel gyakorlatilag lehetetlen fiatalokat és időseket tömegesen megszólítani. A saját művek képi világa olyannyira idegen és szokatlan, hogy hasonló témájú művészfilmekre nagyjából tucatnyian váltanak jegyet – ennek a fele kritikus. Akkor miért voltunk szombat este mégis ennyien? Erre felesleges magyarázatot keresni. Még azon sem akartam soha elgondolkozni, hogy milyen zenét játszik a Hobo Blues Band. 33 éven át szórakoztattak, tanítottak, meséltek.

Hiányozni fognak.