Akinek halálhírét keltik

Bár James McBride regénye 1969-ben játszódik Brooklynban, az olvasó nem tud szabadulni a gondolattól, hogy a tündérmesei elemekkel jócskán átszőtt történet – ha más konkrét alkotóelemekkel is, de – tulajdonképpen bárhol, bármikor színre kerülhetne. Akár napjainkban is.

A szó szerint egy hatalmas durranással induló könyv főszereplője Cuffy Lambkin, alias Sportzakó, a Causeway-telepi Öt Cél Baptista Gyülekezet diakónusa, aki afféle new york-i Pató Pálként halasztgatja különféle tennivalóit, amint bármiféle alkoholos ital kartávolságra kerül a szájától. Márpedig ez gyakran megesik, főleg, mióta feleségét, Hettie-t egy ronda reggelen az öböl vízéből halászta ki a környéket korábban birtokló olasz családok egyik utolsó leszármazottja. Sportzakó, akin születése napjától ott virít a Halál bélyege, a nagy vedelés közben arra azért talál magának időt, hogy egy ősöreg mordállyal eldurrantsa ígéretes baseball-játékosból drogdílerré lett egykori pártfogoltja fülét, félelmetes események lavinaszerű láncolatát indítva el oktalan tettével.

S miközben a nem egyszer burleszkbe forduló hajsza egyre eszkalálódik, a nyájas olvasó megismerkedhet a végletekig túlzsúfolt, egyre pusztuló gettó toronyházaiban a láthatatlanok álmát álmodó dél-brooklyni közösség tagjaival. A kórok és terápiák, régi déli babonaságok és fókabőrbe bújt hercegekről szóló legendák, nagy mennyiségű (fehérember-)sajt, egy hatalmas csapat vidéki vöröshangya, no meg Isten tenyere által meghatározott koordinátarendszerben mozgó, karikaturisztikus figurák között ott találjuk a diakónus legjobb barátját, a King Kong névre keresztelt kutyulmánya révén a telep egyik illegális italelosztójának számító Forró Kolbászt; a munkájához túlságosan is becsületes ír zsarut, Kumpi őrmestert;a lelkész érzékeny feleségét, Gee nővért; a múlt homályából előbukkanó Kormányzót, és még sok más elveszett lelket, akik kajabálva bolyonganak a Szabadság-szobor árnyékában, s akik tökéletlenségeik dacára, a bennük élő gyereknek köszönhetően (szinte) kivétel nélkül méltóak szeretetünkre: hiszen „a szentek sem mind annak indulnak, csak a végén lesznek azok”.

A pazar humorral és végtelen empátiával megírt regény első olvasatra könnyen komédiának tűnhet, ám ha kicsit megkaparjuk, észrevesszük, hogy McBride úgy rejti a zománc alá a további rétegeket, mint azt Hettie, vagy éppen az öreg Guido Elefante teszi. A – drogos témakörben megkerülhetetlen Drót árnyékából kikandikáló – krimi, a szociográfiai látlelet és némi történelemlecke mellé még egy csipetnyi költészet és szerelem is belefér, a szerző pedig végig olyan kivételes arányérzékkel egyensúlyoz a megannyi fontos összetevő között, a majdhogynem mágikus realizmus határán, hogy egy pillanatig sem érezzük, hogy szétcsúszna a mű. Sőt, a többféle hang mintha csak a környék elképesztő sokszínűségében is egységes lelkületét szimbolizálná, tartalmat és formát egy látványos gesztussal egy szintre emelve.

És ha már komédia: a King Kong diakónus tulajdonképpen színtiszta színház, csodás párbeszédekre építő, régivágású munka, ahol az akciók rövidek (vagy éppen túúúúúlságosan is elnyújtottak), s ahol a múltat és a jelent is a dialógusok terelik szubjektíven objektív mederbe. A dzsessz-zenésznek is kiváló író lassan bontja ki a személyes sztorikat, aztán csak sodorja, sodorgatja őket, míg a szálak szép lassan összetapadnak, és egyre kisebb körökbe rendeződve visznek magukkal oda, ahol aztán egy laza mozdulattal kioldja a szívünket összetartó csomót. Mert az mindegyikünkre ráfér.

Fordító: Pék Zoltán

Magvető, 421 oldal