Jelentés Philadelphia alsóról
A dzsessz legmagasabban jegyzett felső néhány százaléka feletti hártyavékony superior rétegből is csak páran vannak, akiknek lemezei, koncertjei, de még csak a közreműködései is akkora szenzációt jelentenek, mint Christian McBride szereplései.
McBride májusban lesz 50 éves, ami a dzsesszben már éppen hogy nem gyerekkor, az érett korszak vége pedig még messze van; és ami még fontos életrajzának dzsesszanatómiája szempontjából: Philadelphiában született. Abban a városban, amely legendás zenészek indulásának helyszíne volt a klasszikus korszakban.
Színre lépése, 1990 óta folyamatosan lobog a láng McBride körül: adatbázisokat böngészve ezernél is több találat van a nevére, legalább ennyi lemezen volt közreműködő, és vagy húsz-harminc lemeze is van saját együtteseivel. A dzsessztől függetlenül, stílusok felett állva kétségkívül korunk legjelentősebb bőgőse, ma már nagyon nehéz nem két Grammy-díj között elkapni. A fokmérő persze nem ez, mégis érdemes meghallgatni az idei jelöltek között a nagyzenekari kategóriába beszavazott albumát, amivel Jimmy Smith, Wes Montgomery és Oliver Nelson szellemét idézi meg. Ám most ennél is újabb lemezét hozta egy másik formációjával, a vibrafonra kihegyezett Inside Straight kvintettel. A hagyományok, a nagy elődök iránti tisztelet alapvető szükséglet a dzsesszben, és McBride nemcsak zenészként, hanem edukátorként, rádiósként, a dzsesszről publikáló poeta doctusként is sokat tesz azért, hogy a dzsessz a mai napig élő zene legyen. Az Inside Straight programjának második fele erről szólt. Kezdésként azonban az ő, a vibrafonos Warren Wolf és a dobos Carl Allen néhány kompozícióját hallhattuk. Rögtön a nyitó, remek groove-on alapuló Brother Misterből kiderült, hogy az altszaxofon (az ugyancsak philadelphiai Jaleel Shaw-val) és a vibrafon sajátosan gazdag együtthangzására találták ki az együttest. Gyakran játszanak unisono, amiről a kimagasló képességű Wolf le-leszakadva hatalmas íveket kanyarít. Nem négyütőzik, játéka bámulatosan zongoraszerű, amit a másik oldalról a fokozatosan bemelegedő Peter Martin támogat zongorával. A szerzemények nincsenek túlbonyolítva, van terük kibontakozni a hangszeres előadói képességeknek, és valahol ez is az egyik titka a jó bluesnak: az adott sémára ötletes szólókat, együttállásokat produkálni, és közben megőrizni a spontaneitást. Érdekes színfolt, ahogy a Used ’Ta Could című bluest keringőbe oltva játsszák, előtte pedig szép felvezető Allen lírai balladája. Allen hosszú ideig volt Freddie Hubbard dobosa, az est egyik legjobb számával, a Theme for Kareemmal rá emlékeztek. Az eredetiben Hubbard trombitajátékát szintén unisonóban Hubert Laws kíséri fuvolán, és az altszaxofon-vibrafon koncepció szépen tükrözte ennek a 45 éves szerzeménynek a szándékait, míg Martin vagányan hozta az eredetiről Kenny Barron (szintén philadelphiai) odaszúrogatós akkordjait. A nagy zenésztársra, akivel többször is játszott Budapesten, McBride, Chick Coreára a Joan’s Bonesszal emlékeztek, ami egy merőben más, standardesebb hangütésű darab annál, mint amilyen kép Coreáról az utóbbi évtizedekben itthon kialakult.
Ráadásként egy igazi csemegét pattintott elő a zenekar. Az irgalmatlan tempójú Patterns Joe Chambers szerzeménye és a vibrafonos gigász, Bobby Hutcherson ’68-ban rögzített, de csak 1980-ban megjelent azonos című albumán szerepel. A kvintet ezzel a jutalomjátékkal a legmagasabb hőfokon fejezte be a koncertet, mi pedig masszív összképet kaptunk a modern dzsessz felsőházából. đĐ
(Christian McBride Inside Straight – VII. Get Closer Jazz Fesztivál, MoMKult, március 4.)
