Annyi kibontatlan gondolat van bennem - Kollár-Klemencz László műanyag kerti székei
Harang lóg a kovácsoltvas kapu felett. Jelzünk, de csak Burkust, a komondort hergeljük vele. Kontrázva csahol Zsuzsi, a pumi-puli keverék. De nem jön közel, jobban fél tőlünk, mint mi tőle. Mellettünk a rozsdás, kopaszodó erdő, távol láncfűrész zúg. Nyálkás, hideg az idő. Dömörkapun vagyunk, Kollár-Klemencz László, a Kistehén zenekar frontembere, zenész, író tanyája előtt. Nem jön ki senki a harangozásra.
Szentendre után csak egy biciklist láttunk idefelé, bringásmezben volt, sisakban, nehéz volt neki az emelkedő. Először egy kicsit feljebb mentünk az erdei úton, a Rengeteg büfénél álltunk meg, amit Laci a feleségével üzemeltet. Olvastam, koncerteket tartottak itt, előadásokat, kiállításokat rendeztek, volt hajdinás palacsinta meg forralt bor, indult a gombatúra, volt lószerető délután. Idén már csak egy program lesz: könyvbemutató. Kollár-Klemencz Lászlónak ugyanis a Magvetőnél megjelent A műanyag kerti székek élete című, második novelláskötete. Zárva volt a büfé, bár a kéményből szállt a füst, a gondnok nem volt otthon. Telefonon kértünk segítséget, így találtunk Kollár-Klemenczék kapujához.
A kert végében libák és tyúkok neszeznek. Vannak itt valahol kecskék is, meg öt ló, de azok még a szabadban legelésznek, a lőtér mellett, villanypásztor őrzi őket, télre bekerülnek az istállóba. Burkus nem barátkozik, ráadásként megérkezik az erdőt járó Dorka, a kuvasz és kaukázusi juhász keverék. Elkóborolt, gyerek még, mégis szinte a derekamig ér. Megszagol, összerezzenek, pedig csak simogatást vár. Végre befut Laci, hosszú haj, borosta, pulcsi, bélelt gumicsizma, erdészektől tanulta, hogy ide, a rengetegbe az dukál, a béleletlenben télen megfagyna a lába. Terepjáróval jön a város felől, leparkol a ház előtt, leláncolja Burkust, harap, de ez a dolga, mondja, kell ide a házőrző.
Nem a nagy házba megyünk, hanem hátrébb, a kicsibe, amit az előző tulaj konyhának használt, most Laci ott szokott alkotni. Régi szekrény a fal mellett, a gerendákon sílécek, kis kályha a szoba közepén. Az asztal mellett szintetizátor, mikrofon, laptop, itt rögzíti az új Kistehén-lemez dalait. Délután jönnek lányok felénekelni a szólamokat.
– Tudtok várni egy kicsit? – kérdezi –, befűtök.
– Persze – mondom –, segítsünk?
Nem kell, int. Rönkön vágja a fát, közben meséli, hogy kőbánya volt a közelben, telkén a házak a mérnökökéi voltak. Ő megvette őket, az épületeknek környezetbarát a fűtésük; levegőből árammal termel hőt a rendszer, plusz megrakják a kályhát, ha még kell egy kis meleg. Felesége, Révai Sára fotós imád itt élni, ahogy örökbefogadott fiuk, a hároméves Roli is, aki szeret traktorozni, mert apjának az is van, azzal szokott a lovakhoz járni. Lacinak első házasságából van két nagy gyereke, a fiú már harminc, a lány huszonnégy éves.
– Üljetek le – mondja, rak a tűzre. Gyerekkoráról mesél, hogy nem szeretett Budapesten lakni. Szülei első generációs pestiek voltak. Újhartyánból jött a családja. Gyerekként mérges volt vegyészmérnök édesapjára, úri szabó édesanyjára, hogy elköltöztek vidékről. Anyukája operaénekes akart lenni, vonzódott mindenhez, ami művészet, meséli. Pattog a tűz. Rak még a kályhába. Azt mondja, minden, ami jó történhet egy gyerekkel, azt falun élte meg. A Veres Pálné Gimnáziumba járt, pénteken felült a haza tartó kollégistákkal teli vonatra, és vasárnapig nem jött vissza Pestre. A faluban motorozott, volt Rigája meg Simsonja, nagyapjától örökölte mindet. Újhartyánban és a szomszédos Újlengyelben laktak a nagyszülei. A két falu között volt egy kanyart jelző tábla, ha azt elérte a rozzant Rigával, akkor esélye volt arra, hogy nem kellett még nyolc kilométert tolnia a motort a szomszéd faluba. „Horgásztam, mentem bele a rétbe”, így mondja. Klemencz nagyapja volt a minta, az ő nevét vette fel a Kollár mellé, az öreg mindig valamit gyűjtött a réten, ha kosarat font, akkor vesszőt keresett hozzá, máskor meg csapdát állított a fácánoknak. Vitte magával az unokáját is. Sári, Laci felesége, ha megnézi férje akkori fényképeit, egy vidéki autószerelő srácot lát a fotókon. A nyolcvanas évek elején falusi barátaival kezdett zenélni, első koncertje egy építőtáborban volt. De már nem emlékszik a zenekar nevére, a dalokra sem. Az biztos, hogy diszkókat szerveztek a kultúrházban, kék rendőrlámpa volt a világítás. Vitte a pesti barátait is Újhartyánba, ők nagyon megszerették a helyet: egyik barátja ott vett egy Pannóniát, ették nagyanyja rétesét, buszoztak két megálló között, boroztak. Van, aki ma is felhívja: Laci, menjünk el motorral Újhartyánba!
A középiskolában összejött az első felségével, a szerelem, a koncertek, a pesti zenekar egyre inkább a fővároshoz kötötte. Kezdett kinyílni, az irodalmat, a zenét, a filmeket vidéken már nem kaphatta meg. Közben elvégezte a műszaki egyetemet, építőmérnöki diplomát szerzett. Azért ment oda, mert apja azt mondta: a mérnök, az ember! Mosolyog. Pedig nem érdekelte ez a szak, inkább erdész akart lenni, meg zenész.
– Későn érő típus voltam. A kötelező olvasmányok túl korán jutottak el hozzám, nem tudtam mit kezdeni például a görög klasszikusokkal. Máshol jártam. Halálra röhögtem magam németórán, amikor német szavakat kellett kimondani. Az egyetemen foszforeszkáló filctollal színeztem ki a vasbeton metszeteket. Amikor ezt a tanár meglátta, azt mondta, magából soha nem lesz mérnök – meséli. Amikor negyvenévesen elvégezte az állatorvosi egyetemet, akkor esett neki igazán jól a tanulás.
– Mikor lettél érett felnőtt?
– Negyvenéves koromban – válaszolja. – Volt egy erős anyám, akit nagyon szerettem. Amíg az embernek van lehetősége hátradőlni, van szülői háttere, nem tudja magát komolyan venni. De amikor azt éreztem, hogy már nem édesanyám kisfia vagyok, hanem neki van szüksége a segítségemre, akkor változtam meg. Pedig addigra felneveltem két gyereket.
Egyetem után a Varga Stúdióban helyezkedett el. Kezdetben gyártásvezető volt az animációs csapatban. Emellett Boann nevű zenekarával koncertezett. Az Almássy téren együtt léptek fel a Gasoline együttessel, amelynek frontembere volt David Bornstein amerikai zenész. Összebarátkoztak, és megalapították az Andersen zenekart. Az együttes klipjeit játszotta az MTV 120 Minutes alternatív rockot bemutató műsora. Nem tudták kihasználni a lehetőséget. Elérhetőségüknek egy régi lakása telefonszámát adta meg. Állítólag sokat csörgött a telefon, de már nem lakott ott senki, hogy felvegye. Kiutaztak Amerikába, de nem jött össze szerződés.
Az állandó koncertezés fárasztotta, az alkotói csend jobban vonzotta. Nem bulis alkat, úgy gondolta, a zenélésből nem tudja eltartani a családját. A Varga Stúdióban filmeket kezdett gyártani. Az Andersen végül feloszlott, David Bornstein meghalt.
– Kicsit magatoknak voltatok az ellenségei: egy EMI-producernek állítólag azt magyaráztad, hogy jobban szereted a filmrendezést – vetem közbe.
– Ez talán generációs probléma – mondja. – A nyolcvanas-kilencvenes évek embereiben van egyfajta ellenállás a sikeren alapuló tömegkultúra ellen. Igor Lazinnal megcsináltuk a Kistehén-rajzfilmet, az első a Sziget dala lett végül. A második filmben a Kistehén egy karácsonyfa alatt azt visítja, hogy nem leszek karácsonyi dísz a fán. Csejdy András forgatókönyvíró azt mondta, na, megírtátok a saját jövőtöket. Biztosan nem akartok ebből bizniszt csinálni. És így is lett. Van bennünk egy fék, nem biztos, hogy amit létrehozol, abból óriási üzletet kell csinálni, kőgazdaggá válni általa, mert az nem hat majd jól rád, nem érzed tőle jobban magad.
– Mégis sztár lettél, a Budapest Bárral, a Szájbergyerek-történettel. Pedig be voltál oltva siker ellen – mondom.
Összekulcsolja a kezét a mellkasán. Elgondolkodva dől hátra a széken.
– Mert benne vagy egy olyan térben, ami a kommunikációról, a médiáról szól, arról, hogy minél több emberhez eljusson az, amit csinálsz. De van kivétel: létezik egy Sajnosbatár elnevezésű szentendrei zenekar, akkor született, amikor a Kispál és a Borz. Az énekesük, a gitárosuk zseniális, iszonyú jó szövegeket írnak. Ők sohasem akartak kitörni Szentendréről. Nekem ez a csoda.
Aztán arról kérdezem, nehéz ember-e. Az ajtón keresztül látom, a háta mögött egy fekete macska jelenik meg a nagy ház teraszán. Óvatosan jár, két kutya is szabadon van az udvaron.
Laci azt mondja, előfordul, hogy valakivel leül egy kávéházi asztalhoz fecsegni, de ez ritka.
– Nem vagyok szociális ember, talán ezért is vagyok itt az erdőben, távol mindentől. Annyi kibontatlan gondolat van bennem, annyi dolgot el kell készítenem, például a lovaknak karámot, fészert, hogy nehezen tudok teljesen rád figyelni. Nincs mese: munkamániás vagyok. Nemrég egy hétig voltunk Erdélyben. Gyönyörűen tudnak építkezni a székelyek. Maguk építik a házaikat. Generációs ez a tudás, nem hívnak építőmestereket a városból. Próbáltam ellesni a fortélyaikat. A diktafonomra ezeket mondtam rá: hat méterszer három méter, három méter belmagasság, fészer, nyerges tetővel, tiszta fából. Egy másik csatornán pedig az alkotás zajlik bennem. Most, hogy befejeztem a novelláskötetemet, túl vagyok a könyv leadása utáni depressziós időszakon, már jönnek az új ötletek, nem hagynak békén. Miközben a fészert építem, már a következő könyvön gondolkodom. Amióta itt vagyok, nem mászkáltam az erdőben, nem mentem fel a hegyre, nem ültem le egy fára. Nem azért, hogy gondolkodjam a következő köteten, hanem csak úgy. Ez iszonyúan hiányzik – magyarázza.
Elment a dabasi vásárba, talált egy jó túrabotot. Arra gondolt, milyen jó lenne vele sétálni céltalanul az erdőben. Megvette, de azóta sem használta.
Kiszalad fáért.
– Nem volt időm rendes tűzifát összevágni – szabadkozik, építkezésből visszamaradt falapokat hoz.
– A műanyag kerti székek kicsit téged is szimbolizálnak – mondom. – Minden novellában feltűnnek, tájidegenek, a település és a természet határán állnak.
Elgondolkodik.
– Lehet. Egyszerre idegenek, szerethetők és kívülállók is, amit érzek magamon is.
Még felmegyünk a Rengeteg büféhez fotózni, ott van egy műanyag szék. A kocsiban elmeséli, hogy a Kistehén-lemezen kívül Farkas Robival, a Budapest Bár hegedűsével, illetve Dargay Marci zeneszerző-zongoristával, a Katona József Színház zeneszerzőjével közös sanzonesten dolgozik. Leparkolunk. Vállára veszi a műanyag széket, megyünk a bozótos felé. Ott leteszi, leül, háttal a természetnek.
– Úgy nézel ki ott, mint a rengeteg királya – mondom.
Mosolyog:
– Csak kár, hogy most nincs itt a királynőm.
