Léleknyavalyák – A krimi mint a megismerés folyamata
– Változtatott valamit a pályafutásán, az életén a díj?
– Semmi nem változott a díjjal. Jól is néznék ki, ha egy kis, szinte véletlen és gyorsan múló figyelem bármin is változtatott volna. Főleg ennyi idősen. Továbbra is tanítok, kutatok és írni próbálok, aminek ez az újabb könyv az eredménye.
– Ebben Czakó Zsigmond színész, drámaíró rejtélyes, 1847-es öngyilkosságát dolgozza fel. Min múlik, hogy amikor irodalomtörténészként hozzáfog egy kutatáshoz, végül mely múltbéli leletből lesz történelmi, de mégis mai regény?
– A véletlen alakítja, miből lesz regény és miből nem. E könyv témája egy kissé unalmas államvizsgáztatás szünetében jött. Pontosabban egy Czakóról szóló szakdolgozat megvitatása után beszélgetni kezdtünk kiváló dráma- és irodalomtörténész kollégámmal, Nagy Imre professzorral Czakóról, aki, mivel jobban ért a témához bármelyikünknél, nagyon sok érdekességet mondott róla. A beszélgetés konklúziója pedig az lett, hogy kéne írni róla egy Jókai-regényt, ami persze egyfajta poénként hangzott el. Utána kezdtem olvasni komolyabban Czakót és a róla szóló szakirodalmat, aztán egyszer csak ez lett belőle.
– A Léleknyavalyák mai szóval élve detektívregény. A nyomozás 1851-ben játszódik, az eset 1847-ben történt. Akinek füle van erre, az a későbbi korokból is kihall idézeteket konkrét művekből, későbbi eseményekre vonatkozó sejtetéseket. Tehát: mikor is játszódik a történet, és kié?
– A megismerés folyamata érdekelt, illetve itt specifikusan az, hogy miként lehet felfejteni egy titkot 19. századi eszközkészlettel és világlátással. A történeti áthallások nem szándékosak, ám a textuális anakronizmusok igen, ugyanis nem hamisítani akartam egy korabeli művet, hanem innen megírni, aminek része az azóta eltelt idő is, ami itt szövegáthallások formájában aktualizálódik. A Világos utáni időszak azért izgalmas, mert ma már csak egyféle nemzeti gyászt látunk a bukás után, ugyanakkor a korban többféle is volt: például éppen az, amellyel a főszereplő Hummel József nyugalmazott városi alkapitány viseltetett az uralkodóházhoz, lojális az aktuális hatalomhoz, mégsem nemzetietlen. Magyarország egyik legsötétebb időszaka volt a világosi fegyverletétel és a kiegyezés közötti, mindig is érdekeltek azok a túlélési stratégiák, amelyek akkoriban kialakultak. Az is érdekelt, milyen az, amikor valaki kitartóan hű marad a hatalomhoz, mert stabilitásra, rendre vágyik, miközben érzi, hogy nincs minden rendben. Röviden: mivel áltatja magát? De ez csak egyfajta korfestés a regényben, sokkal fontosabbak az üggyel kapcsolatban felvetődő filozófiai kérdések.
– Talán hajánál fogva előrángatott párhuzam, ha Fejes Endre Rozsdatemetőjét veszem elő, amely szerint minden ember benne él a történelemben, és formálja azt, noha úgy véli, ő csak kis pont. Így a hatalomhozlojálisak is azt gondolták a különféle korszakokban, rezsimekben, hogy nem oszt, nem szoroz, mit tesznek. Sőt, ahogy az ön felügyelője, Hummel József nyugalmazott városi alkapitány is, egyenesen odáig viszik, hogy ő csupán a közérdek, a béke, a nemzet és a közjó érdekében cselekszik. Honnan vette a felügyelő figuráját?
– Mondjuk úgy, hogy a felügyelő egyfajta vágyott énkép: józan, racionális, rendszerető, fegyelmezett. Ki ne szeretne olyan precíz lenni, hogy minden meg legyen tervezve a napjában, mindig helyesen cselekedjen, és a nap végén minden a maga helyére kerüljön? Ugyanakkor ez a fegyelmezettség rendkívül riasztó is, hiszen annyi önkorlátozással jár, ami értelmetlenné teszi magát az önfegyelmet is, mert maga az önfegyelem válik céllá. Hogy az aktuálisan kedvenc alterzenekarom, az Elefánt egy sorát idézzem: „A helyes dolgoktól boldog, de unalmas leszel.” Szóval Hummel a regényemben azt a racionális és fegyelmezett embertípust testesíti meg, amivé én magam csak szerettem volna válni, de valójában sosem sikerült. Eldönthetetlen, hogy szerencsémre vagy balszerencsémre. A könyv azt mutatja meg, hogy elégtelen és egyoldalú válasz a világ és az ember sokféleségére az ő alakjában megrajzolt személyiségtípus. Akár tetszik, akár nem, mindig mindannyiunk életében van valahol egy félrecsúszott nyakkendő.
– A Világos utáni korszakhoz visszanyúlva, voltak azért ritka és szórványos emlékek, amelyek valami köztes, de új utat képviseltek volna, ha nagyobb nyilvánosságot kapnak. Például Asbóth János könyve, az Álmok álmodója, igaz, már az 1870-es évekből. Irodalmi értékei szerint talán nem kiegyensúlyozott mű, de a modern pszichológiai fejlődésregény csírája az, ahogy a „Harc nélkül verve”, „Hová levétek, nagy álmaim, ti mind” kesergéseitől a negyedik rész végére eljut a „Munkálkodó légy, nem panaszkodó” zárószlogenhez. Ez a hozzáállás miért nem lett hangsúlyosabb a magyar történelem folyamán?
– Érdekes, hogy pont az Asbóth-regényt említi, mert egyrészt egyik első irodalomtörténeti tanulmányomat éppen erről publikáltam, másrészt ez a regény zárja le és egyben vonja vissza végérvényesen a magyar irodalomban a romantikus gondolkodás és magatartás alig-alig érzékelhető, mégis meglévő modelljét. Asbóth a maga korában felerősödő schopenhaueri filozófiával vitatkozva jut el a társadalmi cselekvéshez mint pozitív programhoz. Csakhogy Schopenhauer 1819-ben megjelent nagy műve már önmagában is a korabeli német romantika kérdésfölvetéseire adott válaszként született, és ugyan meglehetősen pesszimista válaszokat kínál, de legalább ad valamiféle magyarázatot a német romantikusok új és nyugtalanító ember- és világképére. A magyar irodalomban többek között Czakó drámái képviseltek olyasfajta pesszimista emberképet, aminek befogadására a magyar irodalomértés nem volt és mindmáig nincs fölkészülve. Irodalomtörténeti kutatásaim éppen arra irányulnak, hogy bemutassam, a magyar irodalmi kánon miféle stratégiák segítségével zárta ki magából a romantikának e nyugtalanítóan nyitott, befejezetlenségében félelmetes ember- és világképét. Regényemre tekinthetünk úgy is, mint ennek a dilemmának józan racionalitás és önelveszejtő romanticizmus egyfajta esettanulmányára.
– Miért nyúlt vissza a múlthoz?
– Nyilván azért, mert miközben a múlt lezártnak tekinthető, soha nem befejezett. Az érdekel, hogy ez a befejezetlenség hogyan ér el a jelenünkig. Milyen észrevétlen anakronisztikus és egyben atavisztikus reflexeink vannak mindmáig, és ezeknek hol vannak a gyökerei?
– Mitől véd a régies nyelv, a régies helyesírás? A „találtam egy korabeli kéziratot” takarója?
– A nyelvhasználat nem védekezés, nincs mit takargatnom, hanem inkább alkalom arra, hogy olyan dolgokról beszéljek, amikről az aktuális nyelvi-irodalmi standard alapján már nem nagyon van lehetőségem. Nem egyszerűen a helyesírás vagy a 19. századi nyelvhasználat imitációjáról van szó, hanem vele együtt egy elfeledett gondolkodási formának az aktualizálásáról is. Ennek több oka is van, első körben az a probléma, hogy a nyelv változása egy sor meg nem oldott kérdést egyszerűen kiszorított a tudatunkból, mondván, hogy a kérdés meghaladott. Az ember természetéhez mérten talán túl gyors folyamatról van szó, viszont ezekről a dolgokról már nem is illik beszélni, ugyanakkor lelki, filozófiai és egyéb zárványok formájában itt kísértenek. Ezekkel csak valamiféle régebbi nyelvhasználat és persze a vele járó gondolkodási sémák segítségével lehet újra párbeszédbe elegyedni.
– A túlélési stratégiák meddig működnek egészségesen, komolyabb elfojtás nélkül egy ország történelmében?
– Szerintem csak túlélési stratégiák léteznek a világnak ebben a szegletében, amelyeknek szükségszerű velejárójuk az elfojtás, kollektív felejtés, a szőnyeg alá söprés. Mondhatjuk, hogy nyilván jobb lett volna, ha másként történik, de egészen egyszerűen ez van, és kész. Minden kulturális, szociális és egyéni pszichés reflexünk erre van kalibrálva, és sajnos úgy látom, a gyerekeink is ezt fogják továbbvinni, már csak azért is, mert kénytelenek vagyunk őket erre fölkészíteni, ha felelős szülők vagyunk. A kiegyezés mint az első olyan „jótékony”, felejtésen alapuló politikai konstruktum, amellett, hogy nem nagyon volt más politikai realitás, megalapozta a politikai elfojtások és szőnyeg alá söprések kultúráját Magyarországon. Amúgy szociálpszichológiai és a kulturális emlékezet kutatásához nagyon érdekes anyagot szolgáltat a magyar történelem, csak ne kellene a következményeit elszenvedni mindmáig.
– Miért épp a kiegyezést tekinti a jótékony felejtés „őstraumájának”? Hiszen a kiegyezés a mából visszatekintve sikertörténet, nem?
– Valóban sikertörténet, robbanásszerű kapitalizálódással, modernizációs boommal, akkor korszerűnek számító, mindmáig érvényes nemzettudat kialakulásával, sosem látott kulturális virágzással. A történészi konszenzus szerint ez elkerülhetetlen pálya volt az ország előtt, bár Jókainak voltak komoly fönntartásai, aki egy ezt megelőző kor gyermekeként és élő lelkiismereteként nagyon érdekes regényekben dokumentálja ennek a modernizációnak a következményeit az 1870-es években. Ugyanakkor ennek a fejlődésnek és a bekövetkező „boldog békeidőnek” ára volt: azt a Ferenc Józsefet koronázza meg az ország, akit 19 évvel korábban hóhérként, a magyar szabadság eltiprójaként aposztrofáltak. És ekkor élnek még az áldozatok rokonai, ismerősei, a megalázottak és megszomorítottak. Gondoljunk bele, hogy azt az Arany Jánost vették rá mintegy a nemzet szimbolikus megtestesüléseként a Szent István Rend kiscsillagának elfogadására – nehezen ment a rábeszélés, és személyesen nem is vette át, sem a vele járó bárói címet nem igényelte –, aki megírta A walesi bárdokat. És most tekintsünk el attól, hogy ez a szöveg is árnyaltabban viszonyult az uralkodóhoz, mint azt tudni szokás. Már ez, az Arannyal folytatott kutyakomédia is ékesen példázza a kiegyezés körüli szociálpszichológiai tisztázatlanságokat, elfojtásokat és elfedéseket. A kiegyezés mint a történelmi „szőnyeg alá söprés” szimbolikus őseseménye aztán az 1957-es május elsejei ötszázezres felvonulásban és a rendszerváltás maszatolásában is megismétlődött, miközben persze mindannyian örültünk, hogy nem „tetszettek forradalmat csinálni”, hiszen a forradalom bizony vérrel és áldozatokkal járt volna. A túlélés józansággal, a józanság néha kínos kompromisszumokkal jár. Viszont mentalitástörténeti szempontból a pillanatnyi józanság hosszú távon nem feltétlenül kifizetődő.
