Konfliktusok és magánutak

– Szereti a konfliktusokat?

– Azért vállaltam az opponens feladatát, mert ki merek állni a véleményem mellett. És hiszek a párbeszédben. A demokrácia egyik fő játékszabálya: adjunk lehetőséget egymás meggyőzésére. Pécsett a szakma és a közönség is fogékony volt erre.

– Például a Bárka Színház Nehéz című előadásának – amelyet Bérczes László rendezett Háy János művéből – egy részletét a színháziak túl didaktikusnak és feleslegesnek találták, ám a civil közönség azt tartotta a produkció legérzelmesebb, egyben komoly mélységeket feltáró jelenetének.

– Bach befogadásának is más az élvezeti foka, ha olyan hallgatja, aki tud kottát olvasni, s ha olyan, aki nem. Előbbi kifinomultabb műélvező. De lehet, hogy utóbbi éli meg mélyebben a produkciót, az, aki spontán merül el a műben.

– A magyar publikum „spontánabb” az átlagosnál?

– Udvariasabb. Nem balhézik, ha valami nincs kedvére. Nyitottsága viszont olykor csak látszat. Érthető: a befogadásban az is akadályozza, hogy nálunk kimaradt néhány lépcsőfok a művészi közlésformák fejlődéséből. Például a nonverbális színház bizonyos formái Nyugat-Európában már a múlt század ötvenes–hatvanas éveiben kialakultak. Idehaza csak a kilencvenes években jelentek meg, különösebb előzmények nélkül.

– Mifelénk egyéb területeken is kimaradnak fontosabb fejlődési szakaszok. Erről is szólt a POSZT egyik sikerelőadása, a Szutyok, amelyet Pintér Béla írt és rendezett. Alaphelyzete: egy fogyatkozó lélekszámú magyar faluban élő pár megtudja, nem lehet gyermekük. Okait nem igazán értik, de érzelmi felbuzdulásukban mindjárt örökbe fogadnak két nagykamasz lányt. Egyikük roma. A szituációból fakadó álságosságok, kibeszéletlenségek vezetnek végletekig fokozódó konfliktusokhoz. A pökhendi okoskodás éppúgy pusztít, mint a makacs ostobaság. Közben színpadi elemzését kapjuk annak is, miként lesz a nem roma árva lányból gárdatag. Ön az előadás szakmai megbeszélésén említette: a Szutyok közel áll a szívéhez. Politikuma vonzotta?

– Elsősorban a bátorsága és a közvetlensége, ahogyan a kor aktuális kérdéseire reagál. Direkt politizál, s mély színészi játékok hitelesítik a színpadi történéseket. De meseszerkezetével el is emelkedik a földközelből. A színháznak persze eleve az a dolga, hogy bátor legyen. Csakhogy ritkán látni ilyen előadást. Meg is köszöntem Pintér Bélának.

– Más szakmabeliek is megjegyezték a pécsi disputákon: jó, hogy vannak még olyan bátor rendezők, mint Pintér Béla és Mohácsi János. Utóbbinak a Nemzeti Színházban bemutatott Egyszer élünk című előadása is szerepelt a POSZT-on. A darabban a Gulagra száműzött magyar falusi színészeknek azt mondja a szovjet táborparancsnok: „A párt a remény színházát szeretné.” Kétségkívül hangos az áthallása a magukat jobbra soroló színháziak ideologikus megközelítésével. A Magyar Teátrumi Társaság elnöke, Vidnyánszky Attila – akinek szintén látható volt rendezése a pécsi szemlén – nyilatkozta: „destruktív világképek reprodukciója” helyett pozitív üzenetekre van szükség.

– Mohácsi János említett munkáját én nem láttam. Ám Vidnyánszky Attila is rendezett már bátor előadásokat. Másfelől talán valóban optimistább az ő életszemlélete. Azt azonban senki nem gondolhatja komolyan, hogy kurzusszinten elő lehet írni, milyen látásmódhoz alkalmazkodjanak az alkotók.

– És ha valakik mégis ezt gondolják?

– Azoknak halvány fogalmuk sincs az alkotás lényegéről.

– Mindenesetre a szakmai disputákon ön jobboldali irodalmárt kapott opponenstársnak: Elek Tibor azért védte vehemensen Erdélyt az anyaországiak szerinte téves előítéleteitől, mert teljesen félreértette az ugyancsak Mohácsi rendezte Parasztoperát. A Pintér Béla-féle Szutyok esetében pedig vitakezdésként a darab tartalmát mondta fel iskolásan. Jelenléte időrabló volt, de jelezheti a POSZT igazodási kényszerét. Ön nagy toleranciával kezelte a helyzetet.

– Baloldaliaknak és liberálisoknak is tartózkodniuk kellene attól az arroganciától, amelyet másokon szoktak számon kérni. Miért ne mondhatta volna el gondolatait az említett literátor? Én sem értettem egyet vele, amit többször jeleztem. De nem tapasztaltam nála rosszindulatot, különben durvábban reagálok. Amúgy idővel elcsendesült, mert talán belátta: színházszakmai kérdésekben tévúton jár. Lehet, használt a párbeszéd.

– Kispályán. Azt ön is tapasztalhatta: ez nem mindig ilyen sima ügy. Amikor Bujtor István halála után megpályázta a veszprémi Petőfi Színház igazgatói posztját, a szakmában az ön tervét tartották a legjobbnak. De a jobboldali kötődésű Oberfrank Pál lett direktor az addigi művészeti vezető, Eperjes Károly mellett. Elhitte, hogy nagypályán lehet más a képlet?

– Érdekeltek a határok és a gyakorlat. Pályázatom ismeretében a kulturális bizottság előzetesen jelezte: szakmailag erős az elképzelésem, s egyébként az addigi pályafutásomhoz sem mérhető a másik aspiráns teljesítménye. Kis ideig elhittem: lesz annyi vér a pucájukban, hogy a szakmaiságra szavaznak. Még úgy is, hogy Eperjes Károly nem akart velem beszélgetni, hiába kerestem. Azt kevésbé értettem, miért tartanak vissza különböző ürügyekkel gazdasági információkat a színházról, amelyeket joggal kértem. Aztán a hivatalos meghallgatáson már a demokrácia látszatára sem adott a város kulturális bizottsága. Be sem mutatkoztak, a névtelen alakok kérdései nem a pályázat lényegéről szóltak. Rosszul éltem meg a sztorit, de több lett a tereptapasztalatom.

– Önről azt mondják: politikailag skatulyázhatatlan. Filmes életműve ugyanakkor lassan gyarapszik.

– Rendben is van, hogy függetlennek tartanak. Csak így a legkisebb a mozgástér.

– Vannak azért még filmes tervei?

– Kettő is.

– Támogatásért ma Andy Vajnánál kell zörgetni. Aki nyilatkozta: zörgetnek is nála rendesen. Ön?

– Én is beszéltem vele, az ellenkezője ugyanis nonszensz lenne. Fáj vagy sem: az Andy Vajnát kinevező kormányt demokratikusan választotta meg az állampolgárok egy kicsiny többsége. Az persze nem kérdés: bírálni kell ennek a kicsiny többséggel kétharmadra jutott kormánynak az ostoba és arrogáns döntéseit. De azt nem lehet, hogy egyéb ügyeinkben nem állunk velük szóba. Ami egyben komoly kihívás, hiszen a filmes szakmát is borzalmas helyzetbe hozták. Nem a gazdasági anomáliák felszámolásával, hanem a filmesek általános kriminalizálásával, amikor az igazi felelősök megnevezése helyett ránk kenték az egész trutyit. Vajnával egyébként nem elveket akartam tisztázni. Arról kérdeztem, meddig tart még a tökölődés az új támogatási rendszer körül. Milyen esélyei lehetnek a terveimnek? Azt is elmondtam: az egyik filmtervem világforgalmazására egy külföldi céggel aláírt szerződésem van, amelynek véges a határideje.

– S mit mondott a filmügyi kormánybiztos?

– Annyit: június 30-áig kiírják az új pályázatot. Én úgy gondolom: a szakma tizenhét hónapja áll, egy hónapot már fél lábbal is kibírunk. Csak legyen döntés.

– Viszont a kormánybiztos jelezte: sokkal kevesebben kapnak majd pénzt.

– Amiből élet-halál harcok is lehetnek. Ám ha igazak a hírek az újjáéledő tévéfilm- és tévéjátékgyártásról, az elég sok embert „felszívhat” a szakmából. Épeszű kormánynak nem érdeke egy szakma megsemmisítése.

– Pedig eszelős gondolatokat is próbálnak gyakorlattá izmosítani. Párbeszéd nélkül.

– A politika az egyensúlyozás művészete: abnormális, amikor a politikus képtelen rá. Azt is látom: nincs valódi ellenzék, amely akár józanabb jobboldaliak számára is artikulálhatná közös problémáinkat. Igazi civil erő és képesség sincs az összefogásra, amely pedig fékként működhetne a mai helyzetben. Maradnak hát a magánutak. Aki demokrata, annak hinnie kell saját igazsága önerejében, s kitartóan keresni a meggyőzés lehetőségét.