Kivert hadak

Lapunk idei 2. számában már összefoglaltuk a „szamaras szobor” történetét. A dühödt dilettantizmus mementója – országos szakmai tiltakozás és a lektorátus szigorú ellenzése dacára – Kaposvár belvárosának dísze lesz. Tiszta szerencse, hogy Rippl-Rónai „tisztelői” nem azt a pillanatot ragadták meg a mester életéből, amikor tréfából felvette felesége, Lazarine pongyoláját. Mert akkor a Jóisten sem mentette volna meg attól, hogy hálás szülővárosa transzvesztitaként emlékezzen meg egyetlen világhírű szülöttéről.

Az élet – lévén tán még Schwajda Györgynél is nagyobb dramaturg – egy napba sűrítette a jó ízlés és művészi igényesség (inkluzíve: „Kaposvár-jelenség”) barátainak Waterlooját. A különbség annyi: a bronzszamár akár évszázadig ékesítheti a köz terét, Schwajda azonban „csak” öt évre kapott megbízást.

Mondhatná bárki: épp az efféle előítéletes hangütéstől meghatározó ma az országban a „kultúr-polgárháborús” közhangulat. S ugyan miért ne lehetne kiváló direktora a kaposvári színháznak egy jelentős színházi, alkotói múlttal, vezetői gyakorlattal, nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező szakember?

Bár minden válasz ilyen egyszerű lenne ebben az ügyben: önmagáért beszél Schwajda pályázata, amely a döntés előtt – illegálisan – fölkerült a világhálóra. Az érintett „disznóságnak” minősítette a dolgot, de az iromány eredeti voltát nem cáfolta. A szövegről a sajtóban több helyen megjelent, hogy a színházi szakma, a kaposvári közönség és a közgyűlés arcul csapása. Hogy rosszabbat ne mondjunk. Mindenesetre Schwajda – aki amúgy „természetes drámaírónak” nevezte magát pályázatában – a közgyűlésen az ellenzék kérése ellenére ragaszkodott a zárt üléshez.

Az előzmény: Szita Károly polgármester a pályázat kiírása után közölte, felkéri Schwajda Györgyöt, hogy pályázzon, mert „Kaposvár a legjobbat érdemli”. Akkor pedig Znamenák István korábbi kinevezése, „próbára bocsátása” csupán porhintés volt. Egyéves igazgatása kapcsán soha nem hangzott el kritika, ő meg csak az eddigi szerepléséhez kívánt hű lenni, amikor ismét beadta pályázatát. Legalábbis a sajtónyilatkozatok szerint.

Mert valójában városházi és színházi berkekben is beszélték: Szita, Schwajda, Znamenák – egyesek szerint Babarczy László is – már korábban megállapodtak abban, hogy Schwajda mellett Znamenák lesz a művészeti vezető, a botránymentes vezetőváltásért és némi társulati támogatásért cserében. És Znamenák csak a rend kedvéért pályázik. De a jól értesültek szerint a „béke ára” az is, hogy Mohácsi Jánosnak, a színház emblematikus rendezőjének mennie kell. Hiszen a kaposvári polgári körök rendszerint az ő előadásain pukkadnak: Csárdáskirálynő, Megbombáztuk Kaposvárt, Csak egy szög, 5606 – Õrült lélek, vert hadak.

Kaposváron azt is tudni vélik, hogy az egészet – Schwajdával, alkuval – Várhegyi Attila, a Fidesz egykori kulturális politikai államtitkára szervezte meg. Bárhogy történt is, az biztos: Várhegyi még szolnoki polgármester korából jól ismeri Schwajdát, nyilván a Nemzeti kormánybiztosává való kinevezésében sem volt érdektelen a véleménye annak idején.

Lehet persze vérmérséklet vagy pártszimpátia alapján spekulációnak is minősíteni a Nemzeti és a kaposvári színház közötti párhuzamot. De a város közvéleményének jobboldali meggyőződésű részében is a színház reménybeli átépítése látszik a döntő érvnek, amely miatt Schwajda György személye ennyire fontos volt. Már ötmilliárd forintról beszélnek, s ennek „elköltéséhez” kipróbált harcos kell.

Csakhogy ez a pénz pillanatnyilag még a Holdban sincs. Kaposvár a következő évek nagy EU-s fejlesztési hullámából ugyanis kimarad. Egyetlen nagyobb pályázatot sem nyert. A városvezetés állítja, a kormány bünteti ily módon a várost. A regionális alapok és a fejlesztési ügynökség szerint viszont nem születtek olyan életképes ötletek, amelyeket támogatni lehetne. Így aztán jószerivel minden fejlesztés, amelyre a város rászánta magát – kalandpark, a fürdő bővítése, ifjúsági kultúrközpont építése, felújítása –, kölcsönből valósul meg. Úgyhogy erősen kétséges: képes lesz-e a város lényegesen többet áldozni színházára. Merthogy Schwajda ezt szabta feltételül pályázatában.

A városházán mégis tényként kezelik a színházfelújítást, sőt a forrását is: ismét hitel. Ez újabb terhet ró az eladósodott városra. De az is lehet, már 2010-re kacsingat a városvezetés, és épp Schwajda a megszerzendő felújítási forrás garanciája. Sokkal inkább, mint a Fideszben ingatag helyzetű Szita Károly.

Miután Schwajda György neve nyilvánosságra került, és a paktum sem maradt titokban, a színházban és környékén túlélési, pozíciószerzési játszma kezdődött. A múltba veszett a csapat egy évvel ezelőtti harcos kiállása Znamenák mellett. A két, közismerten jobboldali szimpatizáns társulati tag – ragyogó karakterszínészek –, Hunyadkürti István és Kovács Zsolt népszerűsége megugrott. Kovács mint a színház közalkalmazotti tanácsának elnöke megszavaztatta a színházi dolgozókat, akik többségben – legalábbis ahogy a helyi sajtóban a városháza sajtóosztályának közvetítésével sietve megjelent – Schwajda mellett voksoltak.

Ezt egyedül Mohácsi János vitatta, de ő már csak a Somogyi Hírlap internetes változatában kapott helyet: a közalkalmazotti értekezlet szabálytalan volt, nem tették közzé a kérdéseket a törvényes időben, nem volt jelen a színháziak 50 százaléka. Amúgy a jelenlévők többsége a „műszak” emberei közül került ki.

A Magyar Színházi Társaság elnöke, Csizmadia Tibor levélben tájékoztatta a polgármestert álláspontjukról. A szakmai szervezet a Schwajdát méltató tirádák mellett számos kifogást, megjegyzést tett pályázatának nyelvi minőségére, ellentmondásaira. Azt javasolták, hogy Schwajda a jelenlegi művészeti vezetéssel együtt igazgassa a színházat. Mindebből a megyei napilapban csak annyit tartottak közlésre érdemesnek: a társaság is Schwajdát támogatja.

Az „utca embere” ma már internetes fórumokon, SMS-üzenőfalakon keresztül szólal meg. A fórumokat egyébként ugyanaz a néhány személy uralja, a megszólalások többsége nívótlan, a vita többnyire nem egyéb ordenáré szájalásnál. A megosztottság körülbelül standard pártszimpátiákat tükröz, vagy a kincstári véleményt hozza: „Reméljük, Schwajda úr jó színházat csinál majd...” Ugyanakkor a jobboldali megszólalók nagy része sem tagadja, hogy a „Schwajda-gombóc” bizony itten erőből lett lenyomva a torkokon, és istenem, a kommunisták is ezt csinálják...

Ugyanez a cinizmus süt Eperjes Károlynak a Somogyi Hírlapban megjelent nyilatkozatából, amelyben elmondta szokásos hakniszövegét („imádkozom Gyurcsány Ferencért”), és reményét fejezte ki, hogy Schwajda György igazi „népszínházat” csinál majd Kaposváron. És ez sajnos még össze is csenghet Koltai Tamás kritikusnak az Élet és Irodalomban közzétett, Schwajda pályázatát és életútját színházszakmai szempontból elemző írásával. Koltai a negyvenéves Kaposvár-jelenség közeli végét jósolja.

Eperjest „magasabb erkölcsiségében” egy cseppet sem zavarja, hogy a földig átkozott-gyalázott politikai ellenfél állítólagos módszereihez méri a magukét. „Egyébként is: az ellenzék csupán tartózkodott, összesen egy képviselő szavazott a Gyuri ellen.”

Õfelsége ellenzéke. Egészen biztos, hogy a kaposvári közgyűlés MSZP-s, somogyértos, SZDSZ-es tagjai ezt a szavazást sem fogják frakciójuk nagy pillanatai közt számon tartani. A szamaras szoborkompozíciónál testületileg a Fidesszel voksoltak, Schwajda kinevezésénél pedig a többség (hét fő) csupán tartózkodott. (Utóbb kiderült, kértek egy szavazást külön Znamenákról, aki már nem is szerepelt az előterjesztésben, viszont kapott a kalapja mellé kilencszavazatnyi politikai támogatást.)
A Fidesz egyébként gálánsan köszöni meg – megyei és városi szinten is – az MSZP-nek a tévesen értelmezett „konstruktivitását”, a kormány mélyrepülése miatti „rossz lelkiismeretből eredő” együttműködési készségét: Lamperth Mónika, Kolber István és most már a miniszterjelölt Gyenesei István is állandó célpontja a helyi Fidesz testnevelő tanárokból verbuvált kommandójának.
Nyilván egyszerűbb narratívája is lehet a kaposvári színháztörténetnek. „Vaj van itt mindenfelé” – nem is túl vékony rétegben. Ez magyarázza a bírálóbizottság összetételét, a társulat viszszafogottságát, az ellenzék együttműködését, a színházi szakma fásultságát.

Ha ezt nézzük, csodálkozni sem kell a Schwajda György pályázatából és megnyilatkozásaiból sugárzó nemtörődömségen: folyjanak csak a dolgok eddigi medrükben.