Két szólam

Nehéz egyszerű, kétkezi megközelítésekkel operálni akkor, ha a műalkotások (időlegesen) szakrális térbe kerülnek. Olyankor a hely szelleme óhatatlanul rávetül a művekre is, részben úgy, hogy ha az értelmezésben vannak kapcsolódási pontok az Örökkévalóval, akkor ott ezek értelemszerűen felerősödnek. Részben pedig úgy, hogy az a, mondjuk így, kegyes létállapot, amely e megszentelt helyeken úrrá lesz az emberen, megváltoztatja az attitűdünket is, kritikai érzékünk tompul, óhatatlanul kalaplevéve közelítünk az alkotásokhoz. És ha ehhez az ab ovo emelkedettséghez még hozzájön valamely más jótét elem is – mint esetünkben –, akkor aztán nemcsak a kalap kerül le rólunk, de saruinkat is megoldjuk, hogy stílben maradjunk: hiszen hogyan is közelíthetnénk fejcsóválva egy olyan műalkotáshoz, amelyet templomi térben, orgonamuzsika mellett, bizonyos áhítattal tekintünk meg, s ráadásul azt is tudjuk róla, hogy a kiállítók a képeket (pontosabban az eladásukból nyert bevételt) jótékony célra ajánlották fel?

Legyünk világosak: sehogy. De itt és most nem is ez a cél. A békásmegyeri evangélikus templomban rendezett tárlat két „szólama”, Balla Demeter, a tenor és Mandur László, a bariton – bár néhány újabb képpel is jelentkezett – főleg jól ismert és a közönség körében méltán népszerű, klasszikus műveket hozott (hogy mások vigyék), az esztétikai megközelítésre tehát volt mód korábban. Kincses Károly, a kiállítás rendezője pedig igyekezett összeilleszteni egyetlen kórussá a két szólamot – leginkább úgy, hogy dicséretesen kevés művet tett a falakra, másrészt azonban úgy is, hogy a lét végső kérdéseit, az univerzum határait faggató alkotásokat választott mindkét művésztől – megmutatva persze erősen eltérő szemléletmódjukat, világlátásukat.

Nekünk pedig nem is maradt más dolgunk, mit közzétenni, hogy a képek eladásából Iványi Gábor alapítványa a szegény és hajléktalan gyermekek óvodáját támogatja majd – és persze remélni, hogy minél több lesz a látogató, annál magasabb lesz ez az összeg.

Jolsvai András