Két emelet boldogság
Miért ez az olthatatlan nosztalgia egy olyan kor után, amikor felírta a rendőr az embert, ha tilosban ment át az úttesten, és az álmok netovábbja egy új kerékpár vagy a kis képernyős fekete-fehér tévé volt. Tán mert akkoriban éhezés, szegénység, hajléktalanság hivatalosan nem létezett. Dögivel volt zsír és madzagdarabos, sületlen kenyér; nyaranta még paprika és paradicsom is került mellé, a hajléktalan pedig hippi volt, aki merő hóbortból élt úgy, ahogy.
A kádári kor szerény, jól kordában tartott vágyainak megfelelően volt tehát minden – hat-nyolc év után még akár Trabant is –, csak egyvalami nem: lakás. Főként Budapesten, ahol az igénylések száma tízszeresen haladta meg a kiutalható otthonokét, de a szövevényes és áttekinthetetlen elosztási rendszerben rendre eltűnt a lakások fele; került az arra jogosultabb káderekhez. A lakásra várók számának csökkentésére így egy hatékony módszer maradt: sűrűn kellett megújítani az igényléseket, s aki ezt elmulasztotta, eltűnt a rendszerből, vagy a sor végére került.
Szóval, volt minden. Egészségügyi ellátás – ha szerény is –, idősgondozás, bár ellentmondásos és a Tanácsköztársaság veteránjainak jobb, de azért jutott itt mindenkinek mindenből egy kicsi: kis lakás, kis hétvégi telek, kis autó, kis nyugdíj, kis gyes és kis családi pótlék, kicsi, de biztos fizetés, kis szabadság. Kivéve a kivételezetteket.
Horváth Sándor új könyve a rendszer társadalmi alkuiról írott Budapest-kisszociográfia. Azt dokumentálja, hogyan uralta a hatalom egy hiánycikkcsoport, a pult alól mért szociálpolitika piacát – még kegyet is gyakorolva. Lehet párhuzamot vonni, hiszen a hajdani elvtársak, a ’19-es veteránok és a rendszer kínálta előjogaikkal élő munkásőrök helyén ma új elit van születőben: a kétharmadot forintjaival és szavazataival támogató felső középosztályt jutalmazza a rezsim. A többiek meg – mint az nálunk szokás – mehetnek a levesbe.
(Horváth Sándor: Két emelet boldogság – Mindennapi szociálpolitika Budapesten a Kádár-korban. Napvilág Kiadó.)
