Kertész Imre naplói

A Török utcában sokáig két vágány volt, aztán egy maradt, azt is előbb elvágták a hálózattól, utóbb felszedték a macskakövekkel együtt; a sínt most újra lerakták.

A Török utcában sokáig lakott egy magyar író, a kis utcában, egy parányi lakásban. Legyünk pontosabbak: 35 évig és 28 négyzetméteren élt itt Kertész Imre. Itt írta meg a Sorstalanságot, ennek a lakásnak a felejthetetlen leírása szerepel A kudarcban, melyben a fentebb már becsengő villamosok is megjelennek: „Hivatalosan villamos nem közlekedett az utcában. Nem hivatalosan azonban itt tette meg útját egy bizonyos kocsiszínből ki-, illetve oda befelé tartó valamennyi villamos, melyek tulajdonképpen a két főútvonal valamelyikén közlekedve mintegy szóra sem érdemes módon haladtak csak keresztül ezen a két főútvonal közé szorult mellékutcán.”

Mellékutca és főmű. Vagy főművek, amelyeket epikai utcák kötnek össze és választanak el?

Ha az írói életművet térben, városként képzeljük el, adja magát egy olyan leírás, hogy a Sorstalanság (1975) amolyan sugárút a centrumban, amely kis irányváltoztatásokkal továbbfolytatódik A kudarc (1988) és a Kaddis a meg nem született gyermekért (1990) címein, hogy befejeződjön a Felszámolás (2003) végállomásánál.

Ám így még igencsak hiányos a térkép, hiszen itt vannak például a tágan értett esszék. Ez a műfaj Kertésznél szemlélet-, gondolkodás- és beszédmód. Vagy még inkább: létmód. Lehet naplójegyzet, elemzés, előadás, emlékezés: ami összeköti ezeket a különböző státusú szövegeket és szólamokat, az – Kertész emblematikus metaforájából kiindulva – a gondolatnyi csend szóra bírása és megtöltése a gondolkodás érzéki muzikalitásával; amíg a kivégzőosztag újratölt.

Ha már vágányok és kivégzőosztagok: a mostani, meghosszabbított 17-es északi végállomása az egykori óbudai téglagyár mellett van. A mai Praktiker Áruház helyén 1944-ben az egyik legnagyobb budapesti gyűjtőállomás volt, a fővárosban és környékén összeszedett embereket innen szállították tovább. A 17-es déli végállomásától pedig pár kilométerre építették fel Hárosnál a Saul fia helyszínét: a birkenaui krematórium pontos mását. Ha a berlini Grunewald állomáson a tizenhetes vágány lett a holokauszt emlékműve, akkor a budai 17-es villamos vágánya egyfajta alternatív mementó, egyik sínszála a valóság, a másik a fikció. Párhuzamosan futnak, a végtelenben találkoznak. (Vagy ott, ahol az ember megérti Bolyai János geometriáját.)

Az esszékörút szinte egyszerre indul a Sorstalanság útszakaszával. Az első esszészintézis, a csodálatos Gályanapló (1992) így kezdődik: „1961. Egy éve kezdtem a regényíráshoz. Mindent el kell dobni. Sétáltam a parkban, porhanyó avaron. Beljebb a fű még zöld volt, rajta rőt meg sárga falevelek, a többi is úgy lógott már a környező tölgyeken, mint megannyi csüggedt kéz. Éreztem: ha türelmes leszek magamhoz, a csoda be fog következni.” Kertész ekkor 32 éves; a Sorstalanság megjelenésekor 46 lesz. Legújabb könyve (A néző – Feljegyzések 1991–2001) most jelent meg, ő 87 éves.

Az esszészakasz leágazás a regényekhez képest, picit távolabb kanyarodik tőlük, de egy ponton túl párhuzamosan halad velük. Kertész Imre esszéi legjobb lapjain kegyetlenül nagy önelemző, aki saját szövegeinek és természetesen mások által létrehozott műalkotásoknak is briliáns értelmezője. De az interpretáció az esszéknek csak az egyik szólama. Van egy másik hangsáv is, amelyik idővel, ahogyan szó szerint kinyílik Kertész számára a világ, egyre markánsabb lesz. Amikor a 28 négyzetméteres garzoncella ajtaján kilépve körülnézhet máshol is. Hatvanéves ekkortájt. Egy hosszabb bécsi ösztöndíj révén először pillant rá, hogyan élhet(ne), élhetett volna egy másik világban. Ezekben az intenzív megfigyelésekben egyszerre van benne a szürke diktatúrában hosszú évtizedeket leélő idősödő úr (A kudarc figurájával: az Öreg) kesernyés bölcsessége és egy fiatalember lelkesedése, ahogyan belakja-körbefürkészi a kultúra szabadon bejárható tereit és közegeit.

A most megjelent új kötet éppen ennek az átmenet utáni időszaknak az izgalmas krónikája. Ezek az évek több szempontból is a változásokról szólnak Kertész számára. Ugyebár – a Sorstalanság motívumával – „jött” a rendszerváltás, „jöttek” a demokratikus keretek, „mindenki lépett” (ezen a ponton speciel volt, aki többet és összevissza...). Kertész Imre is megélhette, milyen utazni, úton lenni. Ezekben az években vesztette el első feleségét, Albinát, és találkozott új társával, Magdával. A fiaskóra radikális iróniával berendezkedő szerző meg- és kiismeri a siker egyre jelentékenyebb hullámait. Résen van. A Török utcából, ahol ugyan járt, de nem állt meg a villamos, eljutott egészen Berlinig és onnan 2002-ben Stockholmig.

Kertész esszéiben benne van a tömbszerűség monolit fensége és a részletek, eleve töredékek, az egzisztenciális talált tárgyak színes kavalkádja. Zenei gondolkodása többszólamú. Ha a különböző időpontokban megjelent naplókönyveket kronologikus sorrendbe rakjuk, akkor azt látjuk, hogy a Gályanapló első bejegyzésétől A végső kocsma (2014) utolsó szakaszáig csaknem ötvenévnyi folyamatos idővonalunk van. A néző ezen a szellemi úton egy fontos szakasz, amely a Török utcához hasonlóan nagy kiterjedésű területeket köt össze. Összekapcsolja a Gályanapló végét a Mentés másként – Feljegyzések 2001–2003 (2011) legelejével.

Ezeket a sorokat éjszaka írom, lassan csütörtökre virrad, március tizedike van. A kocsiszínből most indulhat az első villamos. A sötét szobában a laptop fénye világít. És most már úgy érzem és úgy hallom: reggel van, és lassan tavasz.