Kép-tár-ház
Legyen az első, leghangsúlyosabb mondat ez: jó, nagyon jó, hogy van ez a képtár, hogy van ez a kiállítás. Jó, nagyon jó, hogy egy vidéki város képes és akar és tud egy intézményt működtetni, és jó, nagyon jó, hogy vannak, akiknek eszébe jut ezekben az (ide mindenki tegyen be valami kedvére való jelzőt a daliástól az ínségesig) időkben, hogy átfogó, mindenre és mindenkire kiterjedő kortárs festészeti kiállítást rendezzen.
A magam részéről leveszem a kalapomat.
Még akkor is, hogy a szombathelyi képtáron (sőt, sőt: Képtáron!), szegényen, látszik, hogy a nagyívű koncepció kivitelezése óta (a nyolcvanas évek közepén vagyunk, a legutolsó percben: ilyen monstruózus beruházásra egyetlen város sem gondolhatott az elmúlt évtizedekben) nemigen jutott erő a korszerűsítésre – épp elég (és tényleg tiszteletet érdemel) a fenntartás maga. (Nem mellesleg: az egyetlen múzeum, mely Szombathelyen nyitva tart vasárnap. Érti ezt valaki?) Az épületben megállt az élet: a mosdóban egy CSÉB-reklám készteti mosolyra a látogatót, az önkiszolgáló ruhatárba egy raktárfolyosón vezet az út: igaz, nem kell attól tartanunk, hogy ruhánk bárkitől is kárt szenvedne.
Mintha minden szenderegne itt, gondolja az ember. És éppen így érezheti magát a képek között is. Mintha a magyar festészet is elszenderedett volna az elmúlt évtizedekben. Pedig rengeteg a kép, rengeteg az alkotó (a rendezők mindenkit meghívtak szinte, más kérdés, hogy sokan távol maradtak – de nagyon sokan itt vannak, köztük a legnagyobbak sora is). Mintha ezeket a képeket már láttuk, láthattuk volna sok-sok évvel ezelőtt. Pedig a neokonstruktivistáktól a hiperrealistákig mindenki jelen van, mégis olyan megszokottan szelíd az egész tárlat. A meghökkentéseket is rég megszoktuk, a címadó ötleteken is mosolyogtunk már. Nem tudom, mennyit „gyalult” a zsűri az összképen, de gyanítom, nem sokat. Itt tart a mai magyar festészet.
Száz éve nagy vihart kavart a Nemzeti Szalon kiállítása: mindenkinek voltak érvei ellene, mellette, az egész főváros lázban égett miatta.
Ma meg mintha mi sem történt volna.
Jolsvai András
