Karizma és politikai giccs: Vető János Hajas Tiborról és halálról – Velence apropóján

– Ha jól tudom, a Ferihegyen ismerkedtek meg, mégpedig az országból éppen kiutasított Szentjóby Tamás reptéri búcsúztatóján.

– Valóban onnan datálom, bár találkoztunk már előtte is. Ő az első pillanattól fogva próbált az árvával – ahogy magamat aposztrofáltam Baksa-Soós és Szentjóby távozása után – foglakozni vagy csak egyszerűen vele lenni. Nekem nem volt papám, meghalt hároméves koromban, tesvéreimmel nem volt túl jó a kohézió, a kortársaim meg – tisztelet a kivételnek – nem voltak elég példamutatók. Ebbe a képbe lépett a rá jellemző robusztus erővel Biki. Szentjóby Tamást éppen kidobták az országból, mi meg még ottmaradtunk a Ferihegyen két órán át beszélgetni. Huszonkét éves voltam, egyből nagy hatással volt rám. A mesterem lett.

– Hajast első pillanattól komoly gondolkodónak tartotta, úgy tudom, de realizált műveit meg túlságosan ad hoc jellegűnek, nem elég érettnek látta „képileg”. Jól interpretálom az akkori véleményét?

– Valóban nem találtam annyira erősnek a dolgait vizuálisan, holott roppant, már-már legyőzhetetlenül erős filozófiát és költészetet éreztem a háttérben. Én csináltam a saját dolgaimat, nagyon benne voltam az alkotásban, a „készítésben”. Biki nem. Ő szivarozott meg hangosan gondolkodott, csillogtatta a műveltségét, és persze mindenkire óriá­­si hatással volt. Egyszerűen jó volt a társaságában lenni. Briliáns volt, és élvezte, hogy elkápráztat mindenkit. Volt olyan alkotó a társaságunkban, aki egy közösen eltöltött éjszaka másnapján például megmutatta új írását, amely nem állt másból, mint Hajas előző este elhullajtott sziporkáiból, bölcseleteiből. Mondom, nagyon erős kisugárzása volt. Lehengerlő és karizmatikus volt.

Hajas Tibor (balra) és Veto János (jobbra) az Öndivatbemutató forgatásán

– Ön a karizmához a karma fogalmát is kapcsolja egy Hajasról megjelent írásában.

– Hát ami történt, az megtörtént, nem? A halála és annak szimbolikussága benne van az életműben. Igen, karmán a hasonló pillanatokat értem, és Hajasnak sok ilyen performance-a volt, és a legtöbbjének részese lehettem. Éppen most forgatunk egy filmet a nagyon tehetséges, Berlinben élő színésznővel, Fátyol Herminával, akinek jó barátnője az a lány, aki azt a bizonyos autót vezette. Hermina készített vele több beszélgetést is a közelmúltban, és az az ötlete, hogy összehoz bennünket, ami azért érdekes, mert én azóta nem beszéltem vele, miközben életünk egyik legmeghatározóbb és legtragikusabb pillanata közös volt. Nos, én sokáig nem akartam, kerültem a vele való találkozást, de a közeli jövőben ez is megtörténik. Érdekes dokumentáció lesz, annyi bizonyos.

– Ön viszont nem dokumentált Hajas mellett, hanem az alkotótársa volt. Két műfaj kapcsolódott össze munkásságukban, jól látom?

– Pontosan. Ez költészet inkább, mint dokumentálás, képbe fogalmazni a vízióit.

– És maga a tragikus eset? Álmodik vele? Megjelenik mint kép? Vagy látja a földeken szétrepülő nyomatokat? 

– Az esemény időbeni közelében feltétlenül így volt. A baleset utáni időszakban engem azonban elég jól kihúztak a barátaim abból a szörnyű helyzetből, hogy a legjobb barátom és alkotótársam ott halt meg mellettem. De nekem csodálatos barátaim vannak.

– Ebből a „megmentésből” lett a Trabant zenekar is.

– Többek között. Hajas özvegyével és kisfiukkal, illetve Lukin Gáborral, Méhes Mariettával, Marietta és Bódy Gábor kislányával a Balatonra mentünk, és ott kitaláltuk, hogy megcsináljuk a Trabantot. Nem feltétlenül terapikus jelleggel, de szerintem én azért kezdtem el táncdalszövegeket írni, mert a barátaim ott voltak és foglalkoztattak ebben a gyászidőszakban. Ekkor született a Zuzu–Vető-páros is. Előtte is írtam ugyan verseket, egyébként Hajasnak ajándékoztam őket. Milyen jó lenne valahol megtalálni! Ma már csak zeneszövegeket írok.

– Elvesztek a korai versei?

– Talán nem, csak lappangnak. Nagyon sok munkámat adtam neki, leg­­in­­kább azért, hogy mutassam neki demonstratíve: látod, én milyen szorgal­­mas vagyok! Nekem az egész életem aktivitásban telt már egészen kiskoromtól. Gyerekszínész voltam kilencévesen a Ma­­dách Színházban, Gábor Miklós és Domján Edit színpadi gyereke voltam Füst Milán IV. Henrikjében, Kiss Manyi és Ajtay Andor közelében éltem, a partnerük lehettem.

– Kettőjük aktivitását viszont egy neves német színész indította be. Udo Kiernek hívják. Vele valami tényleg ennyire megváltozott?

– Udo halálosan szerelmes volt Bódy Gáborba, hozzá jött Budapestre. A Fiatal Művészek Klubjában voltam éppen, Gábor megérkezett Udóval, bemutatott neki, majd mielőtt hirtelen elviharzott volna, kibökte, hogy másnap találkozunk, addig meg viseljem gondját. A németem ügyetlen volt, angolom meg egyáltalán nem volt még akkor, úgyhogy elvittem egyből Hajashoz a Felszab térre. Na, az egy igazi egymásra találás volt. Aztán már a második vagy a harmadik nap leforgattuk a Vendég című videót Udóval, ami sajnos szintén nincs meg. Abban aztán mindenki szerepelt Molnár Gergelytől Xantusig, Bódytól Najmányiig. Udóval csináltam egy képsorozatot is majdnem azonnal, az első budapesti sétánk megörökítése volt, a Lánchíd, a Lánchíd presszó és társai. Udo fantasztikus, néha még ma is bejelentkezik, ha a közelemben jár, vibráló személyiség.

Hajas Tibor: Húsfestmény, tájkép

– Hajast ez a vibráló szituáció akkoriban kibillentette a nyugalmi zónájából?

– Igen! Korábban is voltak már közös munkáink, roncsolt, manipulált diák, meg nekem is volt egy utcai fotóakció-sorozatom, amelyhez Hajas írt egy fergeteges szöveget, abból később az Öndivatbemutató című film lett, Hatvanban az Expozíció című kiállításon mutatták be. Akkoriban indultunk be igazán, ezekkel az expresszív fényképfestészeti fotóakciókkal.

– Mennyire volt felszabadító in­jek­ció a szintén radikális megvalósulási formákat kereső Bécsi Akcionizmus a Hajas–Vető-páros számára? Vagy ez volt maga a Zeitgeist, és nem kellettek hozzá Nitschék, Schwarzkoglerék?

– Igen, ez volt a korszellem is, de persze kellett az akkor születő punk és Lou Reed, Iggy Pop, Bowie, a Roxy Music, közben súgott Beke László, a kor meghatározó esztétája is. Amúgy Hajas meglehetősen tájékozott volt az aktuális kortárs dolgokban, de nem másolási szándék vezetett. Bele voltunk zúgva a retinmemóriába, a magnéziumrobbanásokba meg sokféle egyéb kísérletbe is. A határainkat próbálgattuk, Hajas talán túl radikálisan is.

– Honnan datálható a radikálitás elburjánzása?

– Kezdetben nem volt ennyire látható mindez. Ő elsősorban költőként aposzt­­rofálta magát. Amikor a Toldi mozi ga­­lé­­riá­­jában volt kiálításom, ő nyitotta meg, sok réteg ruhát vett fel, és minden mondata után levett egyet. Kérdezte a moziigazgató, hogy miként mutassa be, ő azt válaszolta, hogy Hajas Tibor vagyok. Költő.

– Ő ebben a sajátosan veszélyes body-artban is amolyan lírikus volt, nem?

– Minden performance-a egy vers volt, én meg szintén verseknek hívtam az akkori fényképeimet. Azok részben attól váltak igazán verssé, hogy költői címek alatt futottak, gyakran Biki adott nekik címet, az alapattitűd egyszerre volt heroikus és romantikus. Nálunk mindig komoly volt a téma, akár versről volt szó egy képben elbeszélve, akár csak otthon ültünk, szivaroztunk és beszélgettünk. Rengeteget tanultam tőle.

– Sülve-főve együttlét volt?

– Mindketten munkahelyen dolgoztunk, meg ugye ő kisgyermekes apuka is volt, de esténként a nemzetközi és a hazai avantgárd találkozott nála hosszan beszélgetve a szivarfüstös éjszakában.

– Ez előre kitalált veszélyvágy volt? Hiszen ez volt ott mindenhol akkoriban: a radikális politikában, a párizsi debordistákban, a Baader–Meinhof-csoport megnyilvánulásaiban, az akcionistákban, a neoavantgárdban. Mindenhol csak a radikalitás.

– A hazai helyzet is radikális volt. Házkutatás házkutatás hátán, embereket dobtak ki az országból, Baksa-Soóst szétverték a rendőrök, miután a szolgálatkész házmester bezárta rájuk a házkaput. Elüldözték a Halász-színházat, a Spionst. Aki tehette, menekült.

Veto János: Udo hosszú

– Akkor ez maximum csak elemeiben és radikalitásában hasonlított a nyugat-európai, háború utáni poszt­­trau­­matikus kibeszéléshez, lényegében más, éppen ellentétes volt a kontextus.

– A nyugat-európai értelmiség egy éppen születő jólét ellen lázongott, mert gyanús volt neki nagyon az akkori nagy egymásra mosolygás, hiszen a társadalom tele volt kibeszéletlen kataklizmákkal. Én ebből semmit nem láttam, mert nem engedtek Nyugatra, szóval megvoltak a magam kibeszéletlen problémái, nem kellett minták után fordulnom. Én már Lengyelországba se mehettem, mert „kiutazásom közérdeket sértett”. Ami ellen lehetett fellebezni persze. Hajas írta a legjobb fellebezéseket nekem. De a hatalom nem magyarázkodott, újra kiküldték a „kiutazása közérdeket sért” papírt, és ennyi. Kártérítést követelek!

– Tudná magát jól érezni bárhol is, bármilyen politikai szisztémában? Hajas azt mondta: tudnám magamat jól érezni, de nem akarom.

– Én meg azt, hogy tudnám magamat rosszul érezni, de nem akarom. De nem. Határozottan nem a válaszom. És vállalom: rettegek az egyenruhától és gyűlölöm a fegyvereket, az erőszakot, ez az érzés már elkísér mindenhova, mert ezt látom mindenhol.

– Ön már 1989-ben sem vélekedett pozitívan az akkori rendszerváltókról és arról a szakállas fiatalemberről sem, aki éppen egy temetésen intett be a szovjet hadseregnek.

– Annyira átlátszó volt. Emlékszem a Nagy Imre-temetésre, oda se akartam menni. Itt volt Budapesten a The Anitas, a barátaink, ők akartak annyira kimenni, Rajk Laci szerzett nekik belépőt a Hősök terére a sajtótribünre, én meg elkísértem őket. És akkor az a beszéd! Amikor közben meg lehetett tudni, hogy már mennek ki az oroszok, és nem úgy nézett ki, hogy a szituációból lenne visszaút.

– Azt akarja mondani, hogy nem volt akkora az egész hőstett, mint aminek beállítják a mai elit tagjai?

– Egyáltalán nem. Már akkor viszolyogtató volt számomra, hogy a döglött oroszlánt rugdossa, azt, amelyet most simogat. Egyből kiderült számomra, hogy az új magyar politikai színdarab egy giccs. Ami meg ma van a színen, az egészen elképesztő és drámai cirkusz.

– Dánia mint állandó lakóhely akkor valójában menekülés lenne?

– Nem, dehogyis. Engem a szerelem hozott ide, Dániába. Először a Balatonra költöztünk le, aztán egy szép napon becsapott a villám, és megszűnt az áramszolgáltatás, ki kellett volna cserélni a egész vezetékrendszert, ennek a tortúrának meg nem akartam kitenni hét-nyolc hónapos terhes feleségemet. Okosabb volt kijönni ide, hiszen feleségem, aki svéd, a dán királyi akadémián végzett, és volt Koppenhágában egy lakása. Így átköltöztünk. Az élet meg változó, akkor volt a legjobb, amikor kétgyermekes apukaként komoly munkahelyem volt, a Dán Vöröskereszt kultúrházában csináltam menekülteknek zeneiskolát és hetente koncerteket és havonta kiállításokat jónevű művészekkel. Az volt a nekem való kenyérkereset, a legszebb tíz év az életemben.

 

Vető János

1953-ban született. Autodidakta képzőművész, eredeti végzett­ségét tekintve fényképész.

A hetvenes években együtt dolgoztak Hajas Tibor művésszel. Hajas performance-airól, akcióiról készített standfotókat. Későbbi, nyolcvanas években készült képein megjelennek a graffiti, a nagyvárosi folklór, illetve a gyermekrajzokból vett elemek.

A kilencvenes évek elején Dániába költözött, azóta ott él.