Karantén
Állunk az egykor virágzó kultúra bús düledékein, mint Hannibál Karthágó sóval szagtalanított romja fölött, és nem győzünk csodálkozni. Hogy ezt meg lehet tenni. Pedig a kultúraromboló politikai dózer az elmúlt két évben csak nagyobb fokozatba kapcsolt, mindössze bevégezni igyekszik, amit a rendszerváltozáskor elkezdett, és úgy tetszik, sikerrel. Csodálkozom azokon, akik csodálkoznak.
1991 októberében a Magyar Színházművészeti Szövetség vezetőségi tagjaként szakmai megbeszélésen vettem részt a szervezet Gorkij fasori irodájában. (Akkor nagy írók neve még nem zsenírozta a kis utca-újrakeresztelőket.)
Aznap jelent meg a Színház című folyóirat 96 oldalas, dupla száma. Halász Péternek, a Kádárék által üldözött, emigrációba kényszerített, külföldön világhírűvé vált színházi embernek szenteltük. Volt benne rengeteg szövegmelléklet és Halász 1978-as New York-i hangos levele, lejátszható formában. (A CD akkoriban épp csak felbukkant Magyarországon.) Frissen hoztam a lapot, egyenesen a nyomdából. Írt bele a Halászék vonzáskörébe tartozó kulturális elit színe-java. Felsorolok néhány nevet, ábécésorrendben: Ascher Tamás, Beke László, Donáth Péter, Eörsi István, Fodor Géza, Fodor Tamás, Haraszti Miklós, Jancsó Miklós, Jeles András, El Kazovszkij, Körner Éva, Paál István, Pályi András, Perneczky Géza, Rajk László, Ruszt József, Spiró György, Can Togay.
Mondanom sem kell, feszített az öröm. Nem bírtam ki, előhúztam egy példányt a táskámból, és mielőtt a megbeszélés elkezdődött volna, büszkén megmutattam a mellettem ülőnek. Ő kézbe vette, futólag végigpergette a lapokat a neveken, és lebiggyesztette az ajkát: „Csupa SZDSZ-es.” Ez volt róla a mondanivalója.
Az illetőt Fekete Györgynek hívták. Tiszte szerint kulturális államtitkár-helyettes.
Abban a pillanatban el kellett volna szállnia az összes illúziómnak. El is szállt, csak sokáig nem akartam róla tudomást venni.
Nem is értem a naivitásomat. A mellettem ülő úriember fél évvel korábban „rapid megoldással” (a kifejezés azonnal elhíresült) eltávolította a Nemzeti Színház éléről Csiszár Imrét, és kinevezte Ablonczy Lászlót. Ekkor kezdődött a Nemzeti zuhanórepülése, amit később a liberális kultusztárca sem állított meg; először gyáva volt, utána meg a dilettáns direktor helyett inkább az épület lecseréléséről döntött. Tudjuk, milyen eredménnyel. Közbeszólt a politikai akarnoksággal szövetkezett silány ízlés: felépült az elfuserált giccspalota, amelybe – az Alföldi-korszak átmeneti, merőben rendszeridegen minőségi színháza után – most már akadálytalanul beköltözhet a vele adekvát szellem.
A színház katasztrófa sújtotta terület. Politikai kliensek kapják meg hitbizományként. Ebben a rendszerváltás óta az összes parlamenti párt részt vett. A játék egyre szemérmetlenebb, a szegedi kultúrcsinovnyikok nemrég deklarálták, hogy a Szegedi Szabadtér az egyetlen olyan önkormányzati cég, amelynek cégvezetőjét az előző kormány nevezte ki. A többieket rég lecserélték. Ez legalább őszinte beszéd. Kell a lóvé a mi embereinknek. A színház ugyanolyan termelő vagy szolgáltató üzem, mint a többi, a kulturális termék minősége smafu, a Heves megyei haver vagy bármelyik másik dilettáns éppúgy tönkre tudja tenni és ki tudja üríteni a nézőteret, mint a pesti belvárosi Újteátrum pártszolgálatosai a magukét, a különbség csak az, hogy Szegeden tízszer annyi néző illanhat el előadásonként, ami kétségkívül nagyobb teljesítmény lesz.
A magyar színház világhírű, mondja ma az egykor minden szembejövőben eszdéeszest vizionáló ember – olyan lehetett ez neki, mint bikának a vörös posztó –, aki pillanatokon belül a megmaradt kultúra korlátlan ura lesz. És igaza van. A világban Bodó, Kovalik, Mundruczó, Schilling világhírű, a financiális támogatásuk is jelentős. Kár, hogy csak a világban. Itthon nemkívánatosak, jó esetben vendégek. Kíváncsi vagyok, mikor jön újra Bodó Viktor grazi előadása a Nemzetibe, mint eddig már kétszer. És mikor dönt úgy a nyilatkozata szerint egyelőre még itthon kitartó Pintér Béla, hogy hazai támogatás hiányában ő is inkább külföldön lesz világhírű.
Itt már kevés, ha egy vezető nyilatkozatba adja, hogy a kormánykoalíciót támogatja. Ahhoz, hogy ötödszörre és hatodszorra is beugorhasson a nagybőgőbe, be kell lépnie a Fideszbe. Új műsorhoz új férfi kell, kivéve, ha a régi, jó kutya ül, szolgál, pacsit ad. Ha futballozik, még jobb. Ha bigott és álszent is, az maga a tökély, azt az Isten is színházvezetőnek teremtette.
(Az írást teljes terjedelemben elolvashatja a 168 Óra hetilap legfrissebb számában.)
