Kamasz kém a középkorból

- Jó ideje nemzetközi könyvtrend a régmúlt sötét kolostorviszonyainak, titkos politikai és egyházi összeesküvéseknek a krimiszerű történetmesélése, rejtjelek nyomozása. Elirigyelte e bestsellersi-kereket?

– Persze. De azért mégsem a „bestsellervágyam” íratta meg velem a könyvet. Egykori szegedi művészeti szakközép-iskolai tanárnőm, Kopasz Márta grafikus sokat mesélt nekünk M. S. mesterről, akiről máig szinte semmit sem tudunk monogramján és néhány megmaradt remekművén kívül. Művészettörténészek is csupán találgatják kilétét: sokáig német alkotónak tartották, újabban magyarnak vélik. Sebestyénnek hívhatták, s tán gyilkosság áldozata lett. Ám semmilyen valós ismeretünk nincs arról, hol élt, merre járt, mielőtt megfestette táblaképeit a selmecbányai Szent Katalin- templom szárnyas oltárára. Megkedveltem ezt a különös középkori festőt.

- A rejtélyességét?

– Mindenekelőtt a műveit. A hetvenes években egy ideig a nagymamám konyhájában laktam, ahol a falikút fölé M. S. mester Vizitációjának – Mária és Erzsébet találkozása – a posztermásolata volt kirakva. Aztán eszembe jutott, nagyjából húsz éve, hogy regényt kellene írnom a festőről. Az ötletnél tovább nem jutottam akkor. Mígnem három éve egyszer csak „jelzett” nekem M. S. mester, befészkelte magát a fejembe, nógatott, hogy „Péter, most már igazán meg kellene írnod engem”. Képzeletemben selmeci bányászcsalád gyermeke volt, aki nyolcévesen megszökik a városból, hogy ne kelljen lemennie vájárnak a föld alá – akkoriban már a kölyköket is dolgoztatták –, bejárja Európát, Dürer műhelyében köt ki, majd Selmecre hívják megfesteni az oltárképet. Szépen kitalálódott bennem a sorsa, de jött a dilemma. Korábban ugyan írtam középkori hangjátékot, amelyhez előtanulmányokat is végeztem, némileg belefolytam a korba, ám egy nagyregény már hihetetlenül komoly háttértudást igényel.

- Ha csak azt vesszük: például Umberto Eco – A Rózsa neve vagy A Foucault-inga írója – eredetileg középkorkutató volt.

– Pontosan. Én viszont alapvetően lusta vagyok. Úgy döntöttem, nem bonyolódok bele nagyregénybe, kisebbet írok. S hogy még jobban megkönnyítsem a dolgomat, kigondoltam: ha az elbeszélő egy félkelekótya gyerek, és a mester segédjeként ő mesél arról, milyennek látta a festőt, és ő mondja reflexióit a korról, balgasága miatt nem lehet számon kérni rajta a tévedéseit. Nem kell mögé festeni hiteles társadalom- vagy történelemképet.

- Közbe kell szólnom. Mert a Bogárvérrel mégiscsak nagyregény lett. Viszont mégsem M. S. mesterről szól. Az igaz, hogy kamasz főhőse – bizonyos András, akit csak Nyulacskának hívnak nyúlszája miatt – kissé ütődött, ám a regény az ő saját történetének Dogárvérrel írt, titkos naplója. Az árván maradt fiút 1488-ban Domonkos-rendi szerzetesek fogadják be, kolostorszolga lesz – kiszolgáltatva a szerzetesek kéjvágyának és a világiak megvetésének. De az apát felfigyel a kölyök rendkívüli memóriájára, s politikai-egyházi kémkedésre használja, például Mátyás király utódlásának belharcaiban. A bicebóca, lüke fiúra úgysem gyanakszik senki, előtte szabadon beszélnek Selmec gazdag polgárai, kit támogatnak a trónon. És csak a regény végén bízza meg őt az apát, keresse meg Krakkóban a Sebestyén nevű festőt, és hozza magával a városba. Itt szakad vége Nyulacska naplójának.

– Kétségtelen: ahol befejeztem ezt a könyvet, eredetileg onnan indult volna a regényem M. S. mesterről. De Nyulacska nagyon elkezdte élni a saját életét: két és fél évig iszonyatos gyorsan „diktálta” nekem a naplóját. Alig győztem lejegyezni. Végül is nagyregény lett arról a fiúról, aki megírja majd a mester életét és halálát.

- Tehát már készül a folytatás?

– Szeptember elsején írom le az első sorát.

- Lényeges a dátum?

– Szeretem a szeptembert – az iskolakezdés, a színházi szezonnyitás miatt is. Ritmizálja az ember életét.

- Mondta: alapvetően azért gondolta ki a kelekótya fiú figuráját, hogy az ütődöttségére lehessen fogni az esetleges hibás korrajzot vagy történelmi tévedéseket. Én mégis valósághűnek találom a Bogárvérrel regényét. Csak hogy néhány példát említsek: ma is áll Selmecbányán a Szent Katalin-templom, tényleg voltak ott prédikáló domonkosok a 15. században. Hitelesnek tűnik, ahogy feleleveníti a trónutódlási kérdéseket, az egyház és a politika viszonyát, a szerzetesek életét vagy a hiedelmeket, babonákat, liturgiákat.

– Miután Nyulacska, ez a torz angyal befejezte a „súgását” az életéről, feladtam a kényelmemet, és igyekeztem mindennek utánanézni, tényekkel is megteríteni a történetnek. A regény – csupán kicsit elfogult olvasatomban – kiáll magáért. Korhű a kulissza. Legalábbis nagy tévedések nincsenek benne. De különben sem történelmi regény. Jobban érdekelt a kor egészének szellemisége, a 15–16. század fordulója: valahogyan ez az a „pillanat” a történelemben, amikor esély van a személyiség megszületésére. Kialakul a polgárság erős rétege, szervezni kezdik a közigazgatást, egyre fontosabb az önrendelkezés, új lehetőségek és új utak nyílnak sokak előtt. Könyvem „idejétől” számítva húsz évvel később felrobban az addigi katolikus elgondolás a világról, megjelenik Luther Márton. Ezt meg kellett előznie az egyén kételkedésének és önmagára ismerésének. Mindez benne van Nyulacska életében is. Egyébként az ő regénye, akár majd a folytatásban M. S. mesteré, valójában ürügy is, hogy olyan dolgokról beszélhessek, amelyekről saját magam kapcsán nem beszélnék. Mert valami ostoba szemérem féken tart.

- Ha elmondható: mi az, amiről amúgy szemérmesen hallgatna?

– A Bogárvérrel számomra elsősorban a belső hittel kapcsolatos problémákról szól: van-e az embernek bármi felelőssége az életével vagy tehetsége, képessége, bármi okán a társadalomban. Tudjuk-e, mi végre vagyunk itt. Ha erről beszélnénk egy társaságban, kiröhögnének. De a kérdés mégiscsak mindannyiunkat izgat, ha nem valljuk is meg nyíltan. Nyulacska a maga bicebóca módján is azt keresi, mit kezdjen a tudásával, mire használja.

- Ezt kutatja majd
M. S. mester is a folytatásban?

– Az én fantáziámban ő olyan alkotó, aki azért kapta a tehetségét, hogy belegebedjen annak szolgálatába. Nem a nevét akarja „megcsinálni”, inkább megérteni a világot. De miközben fest, megkísérti, hogy talán mégis kötelessége lenne „kiteljesíteni” a monogramját, megteremteni saját nevét. Csakhogy ezt már nem tudja megtenni, hiszen megölik. Az ő regénye a művészlétnek a tőlem kicsit sem távoli kételyeiről fog szólni.