Kalauzország

– Jövőre „hangsúlyos” évfordulót ünnepel: 1967-ben született. A Világadapterben ezért kerülnek többször is fókuszba az idővel kapcsolatos kérdések?

– Ez inkább alkati dolog. Huszonévesen is készítettem számvetést: mi történt eddig, mi jöhet még? Nálam az idő, más szerzőknél más témák térnek vissza különböző hangsúllyal más-más életszakaszban. Kirajzolható velük a szerzői arcél.

– Ön úgy ír az idő megfoghatatlanságáról, hogy közben olyan képeket fest olvasója elé, amelyek beégnek a retinába. Tudatos?

– Vizuális vagyok. Fiatalon szobrászattal, rajzolással foglalkoztam. Mindig erős késztetést éreztem, hogy látható lenyomatot hagyjak magam után. Olyasmit, mint az ősember a barlang falán. Az írásnak is részben ez a célja. Persze a szövegek fennmaradása sokkal bizonytalanabb.

– Színész mondta egyszer némi daccal: elég, ha alakításai elgondolkodtatnak, művészetével nem akar jelet hagyni maga után. Az is érvényes alkotói attitűd?

– Tánc és színészet: a pillanat művészetei. Következő életemben komédiás szeretnék lenni. A színésznek más a viszonya az időhöz, képes átélni a pillanat felhőtlen örömét. Az az igazi játék. A költő állandóan távolságot tart a pillanattól, működik benne a kényszeres önreflexió. Az író akkor tud csak a színészéhez hasonló örömöt átélni, amikor elkészül művével, s azt érzi: valamit elcsípett. Ugyanakkor az igazi nagy színészek között is sok a szorongó, figyelő karakter. Extrovertáltságuk sokszor csak a színpadi helyzetre vonatkozik.

– Verseiből, megszólalásaiból is tudható: saját szemlélődő, visszahúzódó attitűdje már gyerekkorát is meghatározta. Miként értékelték az ilyen típust a Kádár-kor oktatási struktúrájában?

– A pedagógusok általában utálták az ilyen gyereket. Azt szerették, ha mindenki egyforma ritmusban olvad be a tömegbe.

– A mai rendszer elfogadóbb?

– A közoktatásban a ritmus gyorsabb, a lassú gyerekeket most sem szeretik. Az óvodában még toleránsak velük, az iskolában minden felpörög. A diák ott jó adag ízelítőt kap abból, mi lesz később. Mára én is megpróbáltam felvenni a tempót, de közben végtelenül kifáradok attól, hogy nincsenek lassú időszakok.

– Állítólag rendszeres, napi írói penzumokra sem futja idejéből. Futtában alkot?

– Tegnapi programom Szombathelyen ért véget késő este, reggel utaztam Pestre, interjúnk előtt még mostam, teregettem egyet. Jövő héten Pécsre megyek, majd a Vajdaságba: író-olvasó találkozókra. Onnan Budapest érintésével Párizsba, ahol a legutóbbi francia nyelvű könyvemről lesz pódiumbeszélgetés. Mindeközben tudok azért alapanyagot gyűjteni, hiszen minden az. A történések töredékei visszacsatolódnak az írásokhoz. Ám írni, dolgozni csak a nyugodtabb életszakaszokban lehet, amelyekből többet kívánnék.

– Életének hajszás ritmusa azért is nehéz lehet, mert sosem titkolta: úgy lett költő, hogy valójában csak hagyta, történjenek önnel a dolgok.

– A mi fiatalságunkban nem volt ekkora verseny. A szabad bölcsészet életformáját gyakorolva abban bízhattunk: ha nem is jól, de minden író megél. Nem vágytunk arra, hogy majd harminc-negyven évesen komolyabb anyagi javakat birtokoljunk. Nem éreztük kényszernek a lakás, az autó megszerzését.

– A világ változása közben a vonatkozó vágy is feltámad?

– Vezetni ma sem tudok, vágy sem jött meg rá. Van lakásom, egzisztenciám, de sosem tekintettem az ilyesmit a beérkezettség szimbólumának. Másfelől: ha ma sem lenne otthonom, sokat jelentene egy saját ingatlan lehetősége. Ám az író-olvasó találkozókon, pódiumbeszélgetéseken való jelenlét, a párbeszéd a közönséggel nem egzisztenciális kényszer.

– Az új kötet A Tanítvány című versében a tanárnő tekintete ott akad egy kelletlen diáklány arcán. „Mit keres itt? Kellek a kreditekhez?” – kérdi magától a tanárnő. A vers úgy folytatódik: „Kék szeme van, már csak neki beszélek. / Mondom, minden szó hangjegy, és a vers / létünk dalához néma partitúra.” Óra végén a lány a tanárhoz lép, és azt mondja: „...a világ egyszerűbb. A rímet / mi vetítjük a dolgokba bele.” Majd a lány botlik egyet, a hóna alatt szorongatott könyvtári Sorstalanság lapjai közül sárgult sorsjegy hull a földre. Dekódolva: a felpörgött világ is tele rímet adó pillanattal. Amúgy napi tapasztalat: kelletlen diáklányok mellett sokan vannak verselő ifjak is. A slam poetry generációs műfaj a műfajon belül. Kérdés persze, mennyi ebben a trendiség, mennyi a mélység.

– A költészet minden korban képes megjeleníteni a világban jelenlévő titkos rímeket. A fiatalokban, legalábbis sokukban, ösztönös a fogékonyság a versekre. Tizennyolc éves fiam, akiről sosem gondoltam volna, kortárs verseket kezdett megzenésíteni. Fellépéseiken nagyszámú kamaszközönség dúdolja velük Parti Nagy Lajos, Erdős Virág és más költők egyáltalán nem egyszerű sorait.

– Bánk magában című versében azt írja: „Hazám, hazám, te ellenőr. / Ruhádon ott a karszalag, / és félterpeszben állsz.” Mostanában erős az igény arra, hogy a költők mondják meg a tutit, adjanak instant válaszokat a társadalmi problémákra.

– Ez az igény mindig súlyos feszültségeket jelez. De a társadalmi okoskodás nem a költő dolga, vannak arra más műfajok, például a publicisztika. Ráadásul a hatvanas években született generációm már az iskolában röhögött azon, ha ilyen szerepbe kényszerítették a költőelődöket. Azt nem tekintettük érvényesnek, ellentétben költő civil attitűdjükkel. Az akkor induló költők el is határolódtak a képviseleti költészettől. Normális kultúrákban az irodalom mindent madártávlatból néz. Azt különben sosem gondoltam, hogy a már pályakezdőként érzékelt szakmai megosztottság ennyire elmélyül, ilyen széles lesz a szakadék. Én a tanítás során próbálom oldani a helyzetet, igyekszem rávenni a hallgatóimat: ne világnézeti, hanem esztétikai döntés legyen számukra, milyen szerzőket olvasnak. Próbálok ellene tartani a tébolynak – nem könnyű. Mert sem pszichológus, sem népnevelő nem vagyok.

– De a néplélek háborgásának okait mégis átlátja.

– Az emberek tele vannak zsilipeletlen indulatokkal, amelyeket közös dolgaink évtizedes kibeszéletlenségei is magyaráznak. Durvul a helyzet, amikor a tudatlanságot használják arra, hogy nem létező ellenségek felé fordítsák a folytonos haragvást. Szombathelyen jól öltözött hölgy őrjöngve káromkodott a közértben, mert nem talált a pulton tejberizst. Nem szoktam ilyet tenni, de nem álltam meg, és megkérdeztem: tényleg ez a legnagyobb problémája az életének? Azonnal én kerültem dühe célkeresztjébe. Aztán hazafelé a vonaton egy fogatlan kalauz állt elém, aki közeli érkezésünkre hivatkozva megakadályozta, hogy kimenjek a mosdóba. Hosszú percekre voltunk még az állomástól. Világos: a tomboló néni, az arrogáns kalauz legszívesebben lincselne már, csak még nincs itt a helyzet, amelyben megtehetnék.

– Saját normalitását miként védi egy ilyen közegben?

– Sokan igyekeznek zárt pályákon mozogni. Hasonló emberek között, akiknek sorfala eltakarja mindazt, ami mögöttük történik. Ha csak lehet, én próbálom távol tartani magam a tébolyultaktól. Közben figyelek, írok. Azzal tehetek legtöbbet az ellen, amire kívülállóként rálátok.