Jön a Gólem

Egy fügefa árnyékában ülünk, köröttünk fűtenger, lábunk előtt érik a paradicsom. Mindez a hetedik kerület közepén, egy kávéházi teraszon. Itt ismerkedem Borgula Andrással, a Gólem Színház alapítójával. Pár perce érkezett Jánoshalmáról, most épp a Lefitymálva című darabbal járják a vidéket, sajátos humorral tesznek kísérletet a kibeszéletlen múlt feldolgozására. A Norvég Civil Alapnál elnyert pályázati összegből olyan településekre viszik az előadást, ahol 1944 előtt nagyobb számú zsidó közösség élt: többek között Bonyhád, Keszthely, Mezőcsát, Orosháza.
– A ma ott élők nem is tudják, mennyi szálon kapcsolódik történelmük a zsidóságéhoz – meséli a rendező. – A Gólem-turné célja, hogy lehetőséget teremtsünk az őszinte, félelmek nélküli párbeszédre, az előítéletekről való közös gondolkodásra. A gyűlölködők ködös információk alapján ítélkeznek, lehet, hogy még nem is találkoztak zsidó emberrel életük során.

A Lefitymálva 2013-ban elnyerte a legjobb előadás díját a Humorfesztiválon. A szerző, Vinnai András nyilatkozta: „A színdarab (...) egyszerre szimpatizál és gyűlölködik minden szélsőséggel, miközben önmagának is folytonosan gáncsot vet. Bevállaltan antiszemita és zsidóbérenc... Egyszerre holokauszttagadó és tartja a holokausztot az adu ásznak, amit bármikor elő lehet rántani a pakliból.” Meghökkentő mondatok. Az első felvonásban két gázóra-leolvasó – Bánki Gergely és Schmied Zoltán – vitatkozik össze a politikailag korrekt nyelvhasználaton: szabad-e kimondani, hogy cigány, ha az aluljáróban egy roma árul narancsot? És szabad-e a Dob utca két nyugdíjasához becsöngetni, hogy „gázórát olvasunk le”?

Az előadás régóta telt házzal megy, nevettek rajta Pesten és Budán és most már vidéken is. Andrásék első lépésként keresnek néhány önkéntest, aki a nevezett városból vagy faluból felutazik Pestre, és eltölt velük egy hétvégét. Zsinagógába mennek, megtekintik a levéltárban saját településük múltját, kóser cukrászdában uzsonnáznak. Később ők azok, akik az esti előadásra toborozzák a helyi lakosokat. Aztán a Gólem Színház tagjai kiállnak Zalaszentgrót vagy akár Kővágóörs főterére, és megkérdezik az embereket: mi jut eszükbe arról a szóról, hogy zsidó?

– Pénz, üzlet, holokauszt. Ezek voltak a leggyakoribb fogalmak. Volt, aki azt találta mondani, hogy a zsidók mérgezik Magyarországon a sót a világuralom végett. Zalaszentgróton egy anya és fia vállalták az önkéntes munkát, a hölgy közmunkás volt, a fiú munkanélküli. A zalai településen már rég lebontották a zsinagógát, zsidó ember egy szál se, mégis jól sikerült a program. Sokan eljöttek az előadásra és részt vettek az azt követő beszélgetésen is. Egy nyugdíjas történelemtanár elmondta, hogy a gyerekkorából arra emlékszik: az egyik nap eltűntek az osztálytársai. Sosem jöttek vissza, mind meghaltak. De a kóser szilvapálinka mellett sok szó esik a helyiek jelenlegi megélhetési gondjairól és az egyéb társadalmi feszültségekről is.

A projekt záróakkordjaként a Gólem még egyszer visszatér az előadás helyszínére, és újból felteszi a kérdést az utca emberének. Hátha árnyaltabb lesz a véleménye. Eddig három előadáson vannak túl, a turné ősszel folytatódik.

Nyolvankilencben történt, hogy egy vasárnap délután hosszan csöngettek a nagymama ajtaján. Ismeretlen rokonok álltak a küszöbön, a nagypapa legfiatalabb öccse és családja jelent meg váratlanul Izraelből. Kisebb csodálkozás támadt Angyalföldön: a Borgula unokák mit sem tudtak édesanyjuk zsidó származásáról. A Weisz nagyszülők ugyanis a háború után elhatározták: jobb, ha feledésbe merül minden, ami a zsidósággal kapcsolatos. Így az évek alatt szó sem esett izraelita vallásról, hagyományról, kultúráról. De arról sem, hogy a nagyanya egyik húga Auschwitzban vesztette életét. Weisz nagypapa vasesztergályos volt, a nagymama varrónő. Élték a munkásemberek mindennapjait, a lányukból, András édesanyjából is varrónő lett.

– Tizennégy éves voltam a rendszerváltás évében, kicsit meglepődtem, de akkor még nem nagyon foglalkoztatott a családunk és a zsidóság története. Édesapám oldaláról mindenki tót volt, a Lehel piac mellett laktunk, én pedig ezerrel színésznek készültem.

Madách Gimnázium, Thália Stúdió, majd sikertelen felvételi a Vas utcában. Érettségi környékén jutott András eszébe: még soha nem látogatta meg Haifán az anyai ági rokonokat, és mi lenne, ha a tanulást illetően Izraelben próbálna szerencsét. Elintézte a papírokat, megkapta az izraeli állampolgárságot. A tel-avivi egyetem előkészítőjében pár hónap alatt megtanult héberül, aztán letette ott is az érettségit. Akkor már rendezőnek készült, az élet azonban a harctérre vezényelte. Három évi katonáskodás után tisztként szerelt le, ideje volt, hogy megtalálja a saját színpadát.

A színművészeti egyetemen megbecsülték a kelet-európai fiút, mert András látott már Csehovot, tudta, mi fán terem a Cseresznyéskert. Az izraeli hallgatók nemigen. Tel-Aviv viszont drága város, és a tandíjat is fizetni kellett. Szabad volt az éjszaka, beállt hát dolgozni egy szálloda recepciójára. Éjféltől reggel nyolcig kezelte a hotelkulcsokat, délelőtt túlélte az elméleti órákat, ebéd után színpadi próbákra sietett. Néha este előadás, majd vissza recepciósnak. Könnyen megtanult állva aludni a buszon. Aztán diploma után a szerelem Budapestre hozta.

– Fabiola magyar lány volt, nem voltak zsidó gyökerei, nem volt kérdés, hogy közös életünket Magyarországon folytatjuk. Az összes pesti színháznak elküldtem az önéletrajzomat, de egyedül Kerényi Imre hívott fel a Madáchból. Először a Katonába, majd a Bárkába szegődtem kellékesnek. Persze én rendezni akartam, és mint ifjú férjjelölt, pénzt kellett keresnem. Így végül állást vállaltam az El Al légitársaság biztonsági szolgálatánál, és megálmodtam a Gólem zsidó színházat.

A repülőtéren táskákat vizsgált, kikérdezte az utasokat felszállás előtt. Hol drogszállítmány, hol körözött személy akadt fenn a szűrőn. Az ott keresett pénzből aztán felépítette a másik életét. Modern izraeli darabokat fordított magyarra, majd színpadra is állította őket. Művelődési házakban léptek fel, nem volt túl nagy siker. Andrásnak rá kellett jönnie: a hazai közönséget nem érdekli a mai izraeli drámairodalom. Arról akar hallani, ami Magyarországon történik. Koncepciót váltott.

– Amikor először jeleztem, hogy létrehoznék a fővárosban egy zsidó színházat, akadt olyan vélemény, hogy minek, hiszen mindegyik az. Én mindig azt gondoltam, hogy a Gólem elsősorban színház, másodsorban zsidó. Nem jiddis nyelven játszunk, mint például a bukaresti zsidó színház, és nem is csak a zsidó vallású közösségnek, hiszen művészszínház vagyunk. De olyan témákat dolgozunk fel, amelyek valamiképp érintik a zsidó sorsközösséget, a vallást, a történelmet. Ugyanakkor ezek a konfliktusok, élethelyzetek nagyon sokszor aktuális és általános emberi problémák.

A Mamelosn című darabban egy mai zsidó lány elvágyódik Izraelből, New Yorkban szeretne élni. A magyar bemutatón kísérteties volt az áthallás: arról szólt, hogy a magyar fiatalok Londonba mennek.

De színpadra állították a lichtenworthi tábort túlélő asszony, Weisz Hedvig életét is, melyben a közönség megismerheti a halál szélén lejegyzett ételreceptjeit. A Pizza Kamikaze pedig az öngyilkosokról szól. Himnuszt zeng az élet fontosságáról és a halálba menekülés értelmetlenségéről.

András már nem dolgozik a repülőtéren, de hallani hangját a Klubrádióban, szépirodalmi fordítását kiadta a Libri Kiadó. A Gólemnek pedig híre ment, és állandó helye van a Jurányi Inkubátorházban. A felkért színészek már nem tartanak attól, hogy zsidónak nézik őket, különleges lehetőség, ha egy-egy produkcióban szerepelhetnek. Gyakran látni Nagy Marit, Bánki Gergőt, Schmied Zoltánt, Kerekes Viktóriát, Radnay Csillát a Gólem színpadán.

Az idén nulla forint állami támogatást kaptak a működésre a Független Színházi Társaság kuratóriumának ajánlása alapján, ezért ki is léptek az érdekvédelmi szervezetből. Megszűnt a Szputnyik, a Krétakör is bezárt, úgy látszik, hogy állami szándék a független társulatok felszalámizása. András szerint ügyesen teszik, mert a kis színházak már most feszültséggel fordulnak egymás felé, nem tudnak egységes frontot alkotni.

– Azt gondoltuk, hogy a Lefitymálva sikerével eljutottunk a csúcsra, és kimerítettük a magyarországi zsidó paranoia témakörét. De a politika annyira bedobta a mindennapi közbeszédbe a zsidóságot az utóbbi években, hogy még van min dolgoznunk. Egyre furcsább és őrültebb dolgok történnek. A legújabb bemutatónkra alig fértek be az emberek, a Zs kategóriával – önfeledt zsidózás revüvel című produkciónkkal felelevenítettük a közéleti kabaré hagyományát. A szöveget kortárs írók jegyzik, köztük Dragomán György, Litkai Gergely, Szabó Borbála, Szálinger Balázs, Székely Csaba, Lombos El Marci, Vinnai András. Úgy tűnik, ezzel a darabbal ismét eltaláltunk valamit.