Álcivil hapsik a szélben
John le Carré: Ezüstfény – könyvkritika
2020 decemberében jött a hír: 89 éves korában elhunyt John Le Carré, az angol hírszerzés egykori ügynökéből lett kémregény-író. Az Ezüstfény az utolsó (nyomdába került) munkája: innentől másra kell támaszkodnunk, ha arra vagyunk kíváncsiak, hogyan is működik a látható világunk mögötti szürkezóna.
Már persze, ha elhisszük, hogy a születésekor David John Moore Cornwell néven anyakönyvezett férfiú által a titkosszolgálatok univerzumáról festett, hízelgőnek még a legmegengedőbb pillanataiban sem nevezhető kép legalább annyira a – közvetlen, vagy közvetett – tapasztalatok, mint a fantázia szüleménye, egyszóval: életszerű.
De miért is ne tennénk? Ha figyelembe vesszük, hogy Le Carré legnagyobb kritikusai mindig is a játszmában aktívan részt vevő szervezetek voltak, elsősorban a „hazai” (értsd: brit) vonalról, szakmaiatlanságot és hiteltelenséget kiáltó bírálataik vehemenciájából a laikus szemlélő joggal vonhatta le a következtetést: a leírtak valószínűleg közel járhattak a valósághoz. Ráadásul Le Carré sosem valami nagyszabású összeesküvésben, sokkal inkább a hatalom velejükig rohadt birtokosainak pitiáner (vagy alkalmanként nagyobb léptékű) érdekeiben látta a még a legtisztább szándékokat is besározó, legelemibb moralitást is lábbal tipró machinációk mozgatórugóit – ami, lássuk be, egyetlen minimális realitásérzékkel bíró emberi lény számára sem tűnhet sci-fibe illő feltételezésnek.
A HIDEGBEN
A brit titkosszolgálat alegységei, az MI5 és az (1994-ig hivatalosan nem is létező) MI6 soraiban egyaránt megforduló Cornwell 1961-ben jelentette meg Ébresztő a halottnak című első regényét, de a térképre igazából harmadik munkája, az 1963-as keltezésű A kém, aki bejött a hidegről helyezte fel – ez utóbbi kirobbanó, az 1965-ben belőle forgatott, mára kultikussá váló filmmel is bizonyítható sikere volt az oka annak is, hogy pályát váltott és innentől már csak papíron futtatott ügynököket, ellenséges, vagy éppen baráti országok könyvesboltjaiban. Mert hát, igen, akkoriban, a hidegháború korában még ilyen egyszerű volt a világ: barátok és ellenségek, netán előbbiből lett utóbbiak (vagy vice versa) népesítették be kicsiny bolygónkat. (A Sors iróniája, hogy szerzőnk tizenévesen a semlegesség fedősztorija alatt a kezét soha be nem mocskoló, ám a nagyhatalmak küzdelmeiből mindig is jelentős gyarapodással kikerülő Svájcban kezdte meg egyetemi tanulmányait. De ez egy másik – amúgy egyik csúcsművében, az Egy tökéletes kémben felemlegetett – történet.)
Szóval, Le Carré a hidegháborús viszonyok páratlan ismeretekkel bíró szakértőjeként vonult be a köztudatba, nem ok nélkül: munkásságának legjelentősebb (egyben legsikeresebb) írásai, köztük a Suszter, szabó, baka, kém-et is tartalmazó, hetvenes években született Karla-trilógia a kommunista és az imperialista blokk (vagy, ha úgy jobban tetszik, a XX.században világhatalommá váló két óriás, a Szovjetunió és az Egyesült Államok) szembenállásának időszakát „éneklik meg”. Persze, 1990 után sem maradt téma nélkül, hiszen ahogy egyik emblematikus alakja, Connie Sachs már idejekorán felismerte, a fekete-fehér világ elmúlta nem rózsakertet eredményezett, hanem egy olyan játszóteret, ahol a fél-ördögök és fél-angyalok acsarkodásából senki – de az ártatlanok egészen biztosan – nem kerülhetnek ki sértetlenül. Mindazonáltal talán nem véletlen, hogy az írásai színvonala pont a peresztrojka és a kétpólusú világrend haláltusájának idején volt a leginkább ingadozó, hogy aztán a globalizáció és a nemzetállamokat leváltó konzorciumok működésének visszásságaiban leljen új lendületre.
A fordulatos és a színfalak mögött a nyílt színen láthatónál sokkal megfontoltabb – ám semmivel sem kevésbé kegyetlen – akciók és reakciók visszafogott tempójú, aprólékos, a hangsúlyt sosem a fizikalitásra helyező, nem egyszer nyelvformáló leírásai igazi gyöngyszemek. Mert bár a felvezetésben kémregény-íróként aposztrofáltuk, tétessék igazság: azon tény ellenére, hogy műveiben a titkosszolgálatok világa kapja a főszerepet, ez a kategorizálás tulajdonképpen csak egy parádés irodalmi pálya évtizedeken átívelő, jól sikerült álcája. Merthogy Le Carré műveinek fókuszában valójában mindig az ember és az – idő múlásával egyre inkább devalválódni látszó – egyetemes értékek állnak, valamint a mindennapi életünk díszleteinek elrendezéséért felelős árnyékvilág fogaskerekei közé szoruló kisember reménytelen küzdelme a boldogságért, a boldogulásért, vagy legalább a méltóságért.
A MÁSIK OLDAL
Ami minket, a Vasfüggöny rossz oldalán rekedteket illet (bár Le Carré regényeit olvasva felmerülhet a kérdés: volt-e egyáltalán jó oldal?), az ideológiai ütközések okán sokáig kellett várnunk, hogy megismerkedhessünk munkáival – jellemző módon 1990 előtt mindössze két könyve jelent meg Magyarországon. Magyar nyelven mégsem ezeket, hanem Szakmáry Veér Károly 1969-es, A kém, aki a hidegről jött be címre keresztelt fordítását olvashatták elsőként a szerencsések, akik a kiadás helyszínén, New Yorkban hozzáfértek a kis példányszámban kinyomtatott regényhez.
A rendszerváltás után aztán különféle kiadóknál megkezdődött regényei sorozatos importja, de életművének méltó magyarországi megismertetéséért igazából az Agavét illeti túl nem hangsúlyozható dicséret. A 2003-ban alapított kiadó 2008 óta foglalkozik Le Carré regényeinek sorozatba rendezésével: azóta a szerző tizenhét – néhány korábban kiadott könyv újrafordításán túl eleddig magyarul meg nem jelent – regényét (valamint egy önéletrajzi írását) adta közre, nem egyszer a világpremierrel egy időben, minden szempontból kiemelkedően igényes formátumban. Ezen széria záróakkordja tehát a – JLC fia, az eredeti információk szerint a regény végére a pontot kitevő, ám ezen híreszteléseket a könyv utószavában határozottan cáfoló Nick Harkaway által egy ideje már dobozban állónak mondott – Ezüstfény.
ALKONYZÓNA
Bár rajongói a világ aktuális állapotát látva az elmúlt évtizedben rendre abban bíztak, a – nyolcvan felett is töretlen lendülettel alkotó – mester legközelebbi munkájában valamilyen nagylélegzetű játszma szálait fejti majd fel, pályája vége felé Le Carré egyre gyakrabban űzte a múlt árnyait a mai rémek helyett. A kémek öröksége konkrétan egy évtizedekkel korábbi akció hátteréből kanyarít magának egzisztenciát, s az Ezüstfény is legalább annyira jár korábban történt események nyomában, mint a jelenben – ekképpen lehetőséget adva szerzőjének, hogy (újfent) hangot adjon felháborodásának olyan esetekkel kapcsolatban, mint a boszniai, vagy éppen az iraki háború.
Ezzel együtt az említett regények tipikus Le Carré-munkák, a szerző kedvenc témáival: Angliával, a titkosszolgálatokkal és az árulással. Hattyúdalában ráadásul többszörös lencsén át, hazához, eszméhez, családhoz viszonyítva vizsgálja a hűtlenség kérdését, az olvasónak is hagyva némi dilemmáznivalót a fontossági sorrend felállításának tekintetében.
ALBION KÖDE
A Britannia áldott földjén játszódó írásmű három főszereplője Julian, a malomkerekek közé civilként besodródó, kezdő könyvkereskedő; Edward, a Nietzsché-vel egyetértve a „Gondold meg, mit teszel” helyett a „Tedd, amit gondolsz” elvét követő, titokzatos ex-ügynök; valamint Proctor, a doktor, Szolgálat legfőbb „boszorkányvadásza”, akire az a feladat hárul, hogy megállapítsa: szivárog-e valahol a drága információ a világbéke fenntartásán fáradhatatlanul ügyködők rendszeréből.
A hitszegést mindőjük közelről ismeri: a City pénzgyárát ködös körülmények között maga mögött hagyó Julian – egy Cornwell-papához és Rick Pymhez hasonló – szélhámos mellett cseperedett, aki a nyájához tartozó szemrevaló barikák elcsábítása okán volt kénytelen sutba vágni a reverendát; a Smiley-alteregó Proctoréknál családi hagyománynak számít, hogy sosem szavaznak a konzervatívokra (vagy ha mégis, bőszen hallgatnak róla); Edward famíliáját pedig nem az egymással megosztott, hanem az egymás elől eltagadott titkok tartják össze. (Utóbbit különösen szép allegóriaként is felfoghatjuk, hiszen Le Carré megannyi könyvében kifejtett alaptézise szerint ugyanez jellemzi a szövetséges hatalmak titkosszolgálatait is.)
S ha már elébb a morált említettük: Le Carré a kezdetektől fogva erőteljes erkölcsi indíttatással írt. Főhősei – legyenek civilek, vagy a Szolgálat állományába tartozók – minden alkalommal valami „nagyobb jóba” vetett, gyakorta naiv hittel próbálnak túlélni a kémek világában, ahol az őszintétlenség a fizikai/mentális egészség fokmérője, s ahol az uborkafára az jut fel a leggyorsabban, aki lapítva kivárja, míg a többiek leesnek. Ez az erkölcsi hév fűtötte az elmúlt évek új kolonizációját bíráló nyílt leveleit éppúgy, mint ahogy ez parázslik ebben a regényben is, még akkor is, ha a szolid szarkazmussal megírt, lassan kibomló történetben nem az ideák irányultsága, hanem a puszta meglétük a kapocs a három kulcsfigura között. Ekképpen pedig nem véletlen az sem, hogy szerzőnk ezúttal nem ad konkrét tárgyat az árulásnak, magát a modus operandit vizsgálja inkább, amely megmutatja: az embernek egyre kevésbé van helye a hírszerzés rideg világában.
Le Carré legnagyobb bravúrja az, hogy bár az Ezüstfényben fizikai szinten szinte semmi izgalmas nem történik, a feszültség mégis lapról lapra srófolódik, az olvasó pedig nem tudja letenni a könyvet, már csak azért sem, mert végig azon meditál, ki a jó fiú és kinek drukkoljon a három főszereplő közül. (Persze, nyilván segít a régről tartó vonzalom, hiszen egy vadidegen ifjonctól nem biztos, hogy ugyanezt, ugyanígy elfogadnánk, de a remek stílusban, aprólékos tollvonásokkal megrajzolt karakterek és a plasztikus díszletek ismerős közegében oly’ jól esik a megmerítkezés!) Az egészen sokáig két (egyre közeledő) szálon futó cselekmény fonalai a könyv háromnegyedénél kezdenek ténylegesen összegabalyodni, s míg a végkifejlet felé tartunk, mi is feltehetjük a szerző kérdését: kik ezek az emberek, és van-e bennük más is, mint az álcáik összessége?
Ha Le Carré munkásságának legkevésbé erős szegmensét keressük, talán a befejezésekre mutathatunk rá, hiszen az elképesztően részletgazdag, pókhálószerű aprólékossággal felépített történetek lezárása gyakorta meglehetősen puritán és gyors – és nincs ez másként az Ezüstfény esetében sem, amelynél azért így nyitva marad a kérdés: a kéziratain legendásan a legvégső pillanatig dolgozó Le Carré vajon ugyanígy zárta volna utolsó tanmeséjét, ha történetesen ő adja nyomdába az anyagot? És ha nem, akkor vajon tragikus végbe torkollt volna a történet, vagy – hasonlóképpen az alkonyévek más darabjaihoz – valamiféle reménysugár derengett volna fel a kémek sötét alagútjának végén? Nos, már csak azért is érdemes végigolvasni ezt a könyvet, hogy erre megadhassuk a magunk válaszát. Nagy kár, hogy utoljára tehetünk ilyet.
Fordította: Falvay Mihály, Lakatos Anna
Agave Könyvek, 231 oldal
