Itt, bárhol
Áll az ember a Raiffeisen Galéria (essék egy dicsérő félmondat a mindig udvarias és szolgálatkész helyi erőkről, akik – bármikor érkezzék is – örömmel fogadják a látogatót), nézi Dezső Tamás nagyméretű fotóit (tizennyolc színes kép mindössze, többségük fekete-fehérnek hat), és egy idő után azt veszi magán észre, hogy szinte megdermed a képek láttán.
Hogy tátott szájjal bámulja ezeket a zseniális fotográfiákat, miközben a hideg fut végig a hátán. Hogy a sejtjeiben érzi azt a jeges magányt, azt az elveszettséget, világon- és időnkívüliséget, amelyet ezek a szinte zeneileg komponált képek közvetítenek. A régiek az effajta érzést hívták katarzisnak: amikor egy műalkotás oly mélyen megrendíti a nézőjét, hogy az már-már fizikai-lelki megrázkódtatást jelent.
Nagyon komponált képek, egyszerűségükben is azok, de többségüket nem a művész (igaz, ilyesmire is van példa), hanem az élet komponálja: Dezső „csak” észreveszi őket. Eltűnőben lévő helyszínek ezek, leggyakrabban ember nélküli, elvarázsolt tájak (vagy egyetlen elveszett emberi szereplő bolyong csak bennük) valahol Közép-Európában, de mindegyikben egy egész novella vagy, maradva előző példánknál, zenemű rejlik. Dezső Tamásnak egészen különleges érzéke van meglátni épített-pusztított környezetünk belső harmóniáit és diszharmóniáit, noha – ez is látszik jól – rengeteg munka, talpalás és figyelés rejlik egy-egy ilyen alkotásban.
Megrendítően szép tárlat ez.
